Aki csíkra

Aki csíkra lép, szerelmes.
Gúnyos mögöttem a gyerek hangja, sétálunk az utcán páros sorokban. Egymás kezét kell fogni. Nem emlékszem, kiét fogom, csak arra, hogy izzad a kezem a kesztyűben. Nem tudom, miért, de inkább nem lépek csíkra, pedig szerelmes vagyok Robiba, akkor is, ha nem enged hintázni.
Zsolti és Tomi mindig átadják nekem a hintát. Összevesznek, hogy melyikük legyen a férjem. Te leszel az apa, te meg a keresztapa, osztom ki a szerepeket. Nekem mindegy, melyik melyik, egyformák. Ikrek. Tizenhárom év múlva összefutok Robival az utcán. Elmondom neki, hogy szerelmes voltam belé. Elmondja, hogy Zsolti meghalt tavaly, lezuhant vele a vitorlázó repülő.  Tomiról nem tud semmit. Hazafelé a lábamat nézem, sokszor lépek csíkra, nem direkt, véletlenül. Senkibe nem vagyok szerelmes.

Fákat

Ne vágjátok ki a fákat - kértük délután.
Sokan voltunk: gyerekkel, egyedül,
kutyával, kamerákkal,
fiatalok, hajléktalanok.
Sorfalat álltak a rendőrök.
A fiam kiabált: Kivágjuk a fákat!
Nem kollaboráns, csak két éves, mondom a többieknek.
Nem veszik zokon.
Az egyik nő kendőt terít le,
játékokat vesz elő és krétákat,
köré gyűlnek a gyerekek.
Az egyiknek szakadás a pólóján,
mindegyikkel ezt csinálja,
szereti, ha befúj neki a szél, mondja az anyja.
Van, aki hónapok óta itt lakik,
van, aki minden nap eljön,
van, aki kerékpárlakattal a fákhoz láncolja magát.
De nekünk mennünk kell, vacsoraidő van.
Beszélnek a megafonba. Énekelnek. Fújolnak.
Az egyik rendőr kilép a sorfalból,
megtartja a biciklimet, amíg bekötöm a gyereket az ülésbe.
Mosolyog. Integetünk.
Másnapra eltűnnek a rendőrök és a többiek,
munkagépek jönnek, a fiam, ha látná, tapsikolna.
Kivágják a fákat.

Vehetnék egy táskát

A bírónőt várjuk. Már egyszer kinézett, de az arcunkat látva elment kávézni, hogy addig még nyugodtan meggondolhatjuk magunkat. A kezemen még mindig látszik a heg, amit a gyűrű karcolt, amikor beakadt a székbe, ahogy a macska után nyúltam. Nem értem, hogy lehet, hogy a gyűrű megsárgult, miért kopott le a ródium réteg, ha nyolc hónapja nem is hordom. Most sincs rajtam, csak eszembe jutott a heg miatt, és megnéztem az ékszerdobozomban. A bírónő visszajön, bemegyünk. Nem emlékszem a kérdésekre, csak a statisztikai jellegűekre, mint például hogy diplomások vagyunk-e. Azok, mondjuk. Eszembe jut, hogy a két tanszék, ahol a diplomáinkat szereztük, szomszédosak egymással, de ez statisztikailag nem fontos, ezért nem mondom. Kilépünk a teremből. Majdnem nekimegyek valakinek, felnézek: egy volt osztálytársam. Jogot végzett. Gimiben öt napig jártunk. Meglepetésemben szia helyett véletlenül azt mondom, baszki. Aztán hogy bocsánat, szia. Elmegyek. Sétálok lassan, aztán gyorsan, próbálgatom, hogy jobb. Sehogy. Vehetnék magamnak egy táskát vigasztalásképpen vagy legalább egy üveg bort, gondolom, de semmit nem veszek.

Otthon a mozdulatban

Nyitva van az aranykapu, csabujjatok rajta - énekeltem, és nem gondolkoztam azon, hogy mit jelent a csabulni. A lényeg az volt, hogy minél szebb kaput tartsunk, és erősen csapjuk le a karunkat ott, hogy “leszakadt a pajta”, hogy aztán a bentmaradtamacska megrekedjen, és ő vegye át az egyik kaput tartó helyét. Otthon voltam a mozdulatban, kaput tartani volt a legjobb, szépen kellett, magasra emelt, íves karral.

Aztán az iskolában is kellett kaput tartani nyelvtan órán, az bújhatott át rajta, aki jól felelt Irénke néni kérdéseire. Eddig egyszer sem bújtam át rajta, mert azon gondolkoztam, sokkal jobb lenne tartani a kaput szép íves karral, és ha tudtam volna, hogy erre kell a két önként jelentkező, biztos felnyújtom a kezem. Irénke néni azt kérte, mondjunk olyan szavakat, aminek a közepén gy betű van. Hirtelen felszaladt a kezem, és mondtam, hogy kagyló. Irénke néni bólintott, átbújtam a kapun, aztán lassan, elégedetten sétáltam vissza a helyemre. Berci, aki szerelmes volt belém, felnyújtotta a kezét, és mondta, hogy magyar, Irénke néni megdicsérte, milyen szép, és Berci is átbújhatott a kapun.

Este, elalvás előtt, a sárga búrás, fojtott fényű lámpába meredtem, és elképzeltem, ahogy Irénke néni a kagylóra mondja, hogy nagyon szép, a magyarra meg csak bólint. A kagyló sokkal szebb, mint a magyar, csillog a belseje.

Nagymamának is volt ilyen fröccsöntött búrájú éjjelilámpája, csak pirosban. Amikor nála aludtam, a piros fényen át néztem, ahogy a dunnát ránctalan, puffasztott négyszögbe rendezi az ágyon, felhajtja a jobb sarkát, leül a lepedőre, otthonos mozdulattal keresztet vet a párnára, és elmond két imát, amiből én csak egyet tudtam, azt is csak félig. Azt reméltem, hogyha eleget járok templomba, akkor majd én is otthonra találok a tiszta mozdulatokban, de sosem tanultam meg rendesen az imákat. Untam őket. A templomban a tömjénillatot szerettem, az első pár percben, amíg meg nem szokta az orrom, élveztem a misét. Aztán csak ültem és mindenféléket gondoltam. Egyszer az jutott eszembe, hogy vajon miért nem szeretem a pingvineket. Akinek harminckettes lába van, azok általában szeretik őket, de engem idegesített, hogy olyan instabilak, amikor járnak. Ha valaki elkapná azt a pillanatot, amikor a testsúly csak az egyik lábukon van, egy ujjal is felboríthatná őket. Amikor erre gondoltam, nevetnem kellett. Persze csak halkan. Aztán eszembe jutott, hogy mégsem olyan rossz a pingvin, mert nővérem férje sokszor játszotta azt velem, hogy ráállított a saját lábára, átkarolt a hónom alatt, és ahogy emelte a lábát, az enyém is emelkedett vele. Arra gondoltam, ha egyszer gyerekem lesz, megmondom az apjának, csináljon vele is pingvinjárást. Felnéztem. Még sok volt hátra a miséből.

Hogy a fiam se féljen

Az udvar egyik fele kiszámítható,

egyenes kockákkal van lekövezve.

Rendesen megcsinálták, síkban vannak, 

nem mozog egyik sem. 

Én sem mozdulok, 

csak állok itt,

pedig el fogok késni megint.

Tegnap a busszal volt gond,

de tényleg,

viszont ma nem mondhatom ezt.

Lenézek a piros harisnyámra,

ez valaki más lába.

A cipő az enyém, ki van szakadva.

Az udvar másik oldalán

össze-vissza nő a fű, gyomok, tulipán.

Későn érünk haza az OBI-ból.

Szállnak az alkonyi felhők, énekli a fiam,

majd abbahagyja.

Sírni fogok, ha oda kell adnom a kapát, mondja, 

de nem sír, csak lefekvéskor, valami teljesen más miatt.

Én meg majd reggel.

A kezembe adja a kapát,

belevájom a földbe,

göröngyök,

üvegdarabok fordulnak ki,

és még giliszták,

pókok,

cserebogár pajorok.

Most először nem félek ezektől,

muszáj, gondolom, hogy a fiam se féljen.

Jó szaga van a földnek.

Árvácskát ültetünk, 

olcsón adtak sokat.

Elmennék Kelenföldig

Megjelent a Litera Szabadnapló rovatában 2014. szeptember 12-én

Ma elmegyek ajándékot venni, anyám vigyáz a gyerekre. Veszek egy pár fülbevalót az elsőáldozó keresztlányomnak, és egy párat magamnak, de ez utóbbiról nem beszélhetek. Milyen dolog az, hogy valaki arany fülbevalót vesz magának hétköznap délután. Nézegetem magam hazafelé a buszablakban. Nem nagyon látszik a homályos üvegben, alig csillog, ezért az öröm is kisebb, ahogy illik. Nem szabad nagyon örülnöm, gondolom. Gyűjtögetem a szorongást, mintha azzal meg lehetne előzni egy nagyobb bajt.

Mosnom, pakolnom kellene, holnap utazunk, de én félóráig ékszereket válogattam. Az első hosszú út kisgyerekkel, félek tőle. Hazafelé az anyám névnapjára vett könyvet olvasom, átadtam neki aztán kölcsönkértem. Legszívesebben elmennék a busszal Kelenföldig meg vissza, addig talán a könyv végére is érnék, de nem mehetek el Kelenföldig, haza kell mennem a gyerekhez. Leszállok. Még van tizenöt percem a következő szoptatásig, beugrom a szoliba. Csorog a fenekemen a víz, mintha edzenék. Mintha vezekelnék. A ház tövében az a húsos levelű növény virágzik, aminek ha meglazítjuk a felső rétegét és belefújunk a résbe, béka lesz. Ezt mondta Enikő, nagyapámék szomszédjának unokája. Sok levelet meglazítottunk, de mind elszakadt, nem tudtunk békát csinálni, nagyon csalódott voltam.

Megérkezem, még mindig csorog a fenekemen a víz. Viszket a szemem, fáradt vagyok. A gyerek a pelenkás zacskóval játszik. A zacskót nézem. Olyan nett ábrával illusztrálják, mennyire nedvszívó a pelenka, hogy az ember mindjárt magabiztosabb lesz tőle. Éjszakai védelem, újrazárható tépőzár, mi baj lehetne? Ránézek a gyerekre, ezer baj lehet. Végigordítja az utat, folyton meg kell állni, elkésünk. Besokall az emberektől, a melegtől. Megint nem fogom tudni elaltatni, megint beáll a hátam. Megbánom, hogy elindultunk. Rossz emberek vagyunk, hogy egy ilyen kisgyereket utaztatunk, mondom anyámnak, és már sírok. A táskájában turkál, megáll a keze a levegőben. Miért lennétek rosszak? Mert önző vagyok, ezt mondtad. Amikor Alsóbélatelepen nyaraltunk, és feldíszítettem a biciklimet azokkal a fehér virágokkal. Sietni kellett volna hazafelé, nem a virággal szórakozni, mert Sanyiékat vártuk vacsorára. De én nem siettem eléggé, aztán mikor megjöttek, inkább kimentem a kertbe játszani. Meg amikor nem akartam elvinni az öcsémet vonatot nézni. Mondtam neked, hogy a vonatok unalmasak és ritkán járnak, sokat kell rájuk várni és hamar elmennek, erre azt felelted, önző vagyok. Mennyit imádkoztam, hogy legyen egy testvérem, akkor biztos nem lennék önző, azt mondta a szomszéd néni, hogy a testvéreknek mindenben osztozniuk kell, nem lehetnek önzők. De amikor lett testvérem, nem akartam vele elmenni vonatot nézni. Éjszakánként nem tudok aludni, nem pihenhetek, mert a gyereknek mindjárt szüksége lesz rám, annyira nyomaszt, hogy el kell mennem tőle, ki a lakásból, alig várom, hogy legyen bármi, ami miatt elmehetek. Sajnálom, néz rám anyám, tudom, hogy mondtam olyanokat, amiket nem kellett volna. Tudom, megbeszéltük ezt már, nem akartam felhánytorgatni, mondom.

Várom az érzést, hogy melegem lesz, mert önző vagyok, amiért ez felhoztam, de még sincs melegem. Hűvösnek érzem a szobát, ahogy ott fekszem a földön a gyerek mellett. Elunta a pelenkás zacskót, a fülemet nézi, csillog a kő a fülbevalómban. 

Softshell

Megjelent a Litera Szabadnapló rovatában 2014. szeptember 10-én

Bedobtak egy akciós katalógust, a címlapon softshell dzsekit hirdetnek, szél- és vízálló, egy réteg, de tartja a meleget. Másnap reggel elmegyek, hogy megvegyem.

A boltban nincs tömeg, pedig az ilyen akcióknál alig lehet megmozdulni a sorok között, csak pár darabot hoznak az árukból, hamar elfogynak. Régen diszkontnak hívtuk az ilyen boltot, mindent lehet benne kapni, főleg élelmiszereket és szezonális árukat, alkalmanként sportfelszerelést, ruhát és elektronikai eszközöket. A gyerek nyugodtan nézelődik a gurulós kocsiban, kezébe adtam egy csomag száraztésztát, élvezi, ahogy recseg a fólia. A kabátok becsomagolva sorakoznak egy mély fémketrecben, van zöld és kék. Mindkettőt felpróbálom, egyiket a másik után, előbb a zöldet, aztán a kéket, aztán megint a zöldet és megint a kéket. Egy nő eltolja mellettem a kocsiját, és megjegyzi, hogy szerinte a kék jobb, azzal meg lehet jelenni. Nem megjelenni akarok benne, hanem boltba, játszótérre, városba menni, mondom, egy softshell dzsekiben nem lesz elegáns antrém, akármelyik színt választom, gondolom, de közben nem tudok dönteni. A zöld vidámabb, a kék jobban áll. Próbálgatom egyiket a másik után, sétálgatok bennük, elmegyek a hűtőpultig, veszek tejet, felvágottat. A kabát jó meleg, ez most a zöld, vajon elég meleg-e a kék is. Tudom, hogy ugyanolyan anyagból van, de felveszem azt is, visszamegyek a hűtőpultig, veszek vajat. Ez is elég meleg. Elképzelem, ahogy tolom a babakocsit a kék kabátban, aztán a zöldben, a zöldtől jobb kedvem lesz.  A gyerek nyűgösködik, ilyenkor már aludni szokott. Ölbe veszem, megnyugszik. A kéket visszateszem a többi közé, elindulunk a pénztárhoz. Már mi következünk, amikor észreveszem, hogy a kabát varráshibás. Visszaszaladok, a gyerek a kezemben, fél kézzel túrok egy másik zöldet, a kezembe akad a kék, amit visszatettem. Visszateszem a zöldet, elindulok a kékkel, aztán visszafordulok, akkor is a zöld kell. Ez nem varráshibás. Fizetünk. 

Otthon levágom a kabátról a címkét, kiakasztom az előszobába. Szeretném, ha már hideg lenne és felvehetném. Megsimogatom, kicsit fényes anyag, nagyon szép. Hirtelen rosszkedvem lesz, mi van, ha mégis a kéket kellett volna. Elaltatom a gyereket. Délután átjön egy barátnőm, elmesélem neki, hogy reggel mennyit vacilláltam azon, hogy melyik kabátot válasszam, figyelem, hogy észreveszi-e, hogy erőltetett a nevetésem. Nem veszi észre, a szavamba vág: képzeld, hogy jártam, a múltkor fekete táskát akartam venni, de nem figyelek. A gyerek a táskája pántját rágja. A barátnőm megissza a teáját, hazamegy. Felveszem a kabátot, mintha indulnék valahova, aztán leülök a gyerek mellé. Játszunk. Csörög a telefon, a demens nagybátyám Bostonból, be van állítva a csipogóján, hogy havonta egyszer hívjon fel. Miközben beszélünk, néha elfelejti, ki vagyok. A rövid lejáratú memóriaegységem nem működik sajnos, mondja. Régi történeteket mesél, azokra jobban emlékszik, például hogy egyszer, még az ötvenes években volt egy házassági krízisük a feleségével, elmentek párterápiába, és azóta jól vannak. Melegem van a kabátban, de nem tudom levenni, egyik kezemben a telefon, másikban a gyerek. Befejezzük a beszélgetést, leveszem a kabátot. Megfürdetem a gyereket, rugdos a lábával, minden tiszta víz lesz. Ha most rajtam lenne a dzseki, én nem lennék vizes, gondolom. Megszoptatom, közben rugdos, mintha még mindig a vízben lenne, le kell fognom a lábát. Így meg nem akar enni, elengedem a lábát, aztán megint lefogom, mégsem hagyhatom, ez már fáj. Elengedem, lefogom, elengedem, lefogom. Elfárad. Beteszem a kiságyba, dünnyög, forgolódik, lassan elalszik. 

Kimegyek az előszobába, felveszem a kabátot, de nem lesz tőle jobb kedvem, most már biztos vagyok benne, hogy a kéket kellett volna. Húsz perc múlva zár a bolt, még odaérek.