Tavasz, nyár, ősz, tél, edd meg, amit főztél

A Tél serényen készülődött. Szelet kelesztett, hóból esőt olvasztott, jégkristályon napfényt fialtatott, és a kondérban bugyorgó főzethez adta őket. Kunyhója a csípős hideg ellenére melegnek érződött, mintha vasárnapi ebéd készülne. Sietve, mégis gondosan ellenőrizte, jó helyen hagyott-e mindent. A hófelhő-függönyöket kimosta és elrakta,vigyázva, hogy a fodrok és habok ne sérüljenek. A fogcsikorgató hideget éles füttyszóval visszahívta, és palackba zárta. Mindent úgy rendezett el a kunyhóban, ahogyan egy kedves vendég érkezését várva tennénk. Szusz nélkül állt a szoba közepén, mintha végiggondolná, mit felejtett ki. De nem erről volt szó, húzta az időt. Messze van még a jövő tél, ki tudja, mi minden történik még addig, szükség lesz-e rá. Majd keményen felnézett: butaság – gondolta. A tűz fölött fortyogó, hatalmas, láncon lógó üsthöz lépett. Föléhajolt, hagyta, hogy a gőz beterítse az arcát. Jóleső fáradtság vett rajta erőt. Előreejtette a vállát, sóhajtott egyet, és az üstbe ugrott. A morajló főzet egy pillanatra ködfehérré vált, majd elcsitult.
Álomnyi idő elteltével, a megzöldült főzetből a Tavasz ugrott ki. Kissé tettetett frissességgel szárítkozott, majd ismeretlen ismerősként nézett körül a kunyhóban. Mosolygott – a Tél végre nem felejtette el kinyitni a zsalugátereket. Szívesen üldögélt volna a tűz közelében, de tudta, az csak melegebb lesz, a melegbe pedig beletunyul, holott rengeteg a tennivaló. A főzet fölé hajolt, és kis szűrővel óvatosan elkezdte kiválogatni a a Tél maradványait, a hóvirágokat, majd szitáján át a Földre szórta őket. Napfény-nyilacskákat lövöldözött a barlangokba, hogy felkeltse az alvó állatokat. Duhaj jókedvében szélnek eresztette az összes krókusz-szirmocskát, és kacagott a színes virágesőn. Ezer ujját lenyújtotta, és felsegítette a fekvésben meggémberedett fűszálakat. Nagylelkűen irányította az érkező vándormadarakat, cserébe elvárta, hol a télszaggatta ágakból csinos fészkeket építsenek. A nagy nyüzsgésben úgy eltelt az idő, hogy csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy át kell adnia helyét az érkező Nyárnak. Összeszedte levélfakasztóit, és a titkos fiókba dugta, remélve, hogy az Ősz nem találja meg őket, és nem űz tréfát a fákból novemberben. Kitakarított, és előkészítette a nyári átállás kellékeit: a gyümölcsébresztőket és a zivatarrobbanókat. Felszította a tüzet, beleszórta a belélegezte a főzet gazdag illatát, és összeszorított szemmel beleugrott.
Balzsamos szellő kavarta meg az üst aranyló tartalmát: kilépett belőle a Nyár. Komótosan körbesétált, és megállapította, hogy rendben haladnak a dolgok. Felhangosította a madarakat, és megkettőzött erővel tüzelte a Napot. Biztatta a csillagokat, hogy minél fényesebben ragyogjanak, hadd tudják odalent: bízhatnak az éjszakában. Amikor úgy látta, hogy odalent azt hiszik, töviről hegyire ismerik őt, ledobott egy zivatarrobbanót. Mulattatta az ijedelem. Majd végül megesett a szíve, és szivárványlétrán ragyogó meleget küldött le. Bűnbánó buzgalmában magvakat érlelt, tavakat fodrozott, homokot hevített. Amikor már úgy érezte, elfáradt, még jobban nekidurálta magát, rekkenő hőséggel töltötte meg a Földet, és úgy igyekezett, hogy szeptember végéig kitartson emléke. Végkimerüléssel csúszott vissza az üstbe, utolsó mozdulatával csak a nap melegét vette magához.
A bölcs tekintetű Ősz joviális mosollyal szállt ki a vörösen örvénylő léből. Fejcsóválva szedegette a Nyár hátrahagyott dolgocskáit: magvakat, homokszemcséket, kései naplementéket. A Nap melegéhez nem nyúlt, megvárta az aratókat és a gyümölcsszedőket. Komoly arccal szedegette elő a festőkészletét, és munkához látott. Tudta, hogy a festéktől elnehezülő levelek előbb-utóbb leesnek az ágról, de a látvány miatt megéri. Októberre teljes lesz a műve. Kár, hogy novemberben elő kell vennie a deret, és akkor vége a színeknek. Munkája végeztével takarosan rendbe rakta a kunyhót, sehol egy festékfolt. Varjakkal pettyezett, szürkésfehér takarót terített az égre, kiengedte az északi szelet, és kicsit szomorúan bújt vissza az üstbe. Szívesen találkozott vona a Nyárral vagy a Téllel, de évszaknak lenni magányos hivatás.

Mosolyogj akkor!

Juliska: Játsszuk azt, hogy te vagy az édesanyám. Leszel az anyukám, mamika?
Mamika: Leszek.
Juliska: Szeretsz?
Mamika: Igen.
Juliska: Mosolyogj akkor! Hány éves vagy?
Mamika: Még csak huszonöt.

Juliska hetvenhat éves, Mamika százegy. Egy idősek és mentálisan sérültek otthonában élnek. A tágas udvaron a sztár egy agyonetetett kutya.
Mindenki Juliska és Mamika szobájában szeretne lenni, de csak hárman lakhatnak egy helyiségben. Üresedés csak természetes úton következhet be. Mamika lánya, lánya hálából az ápolásért Juliskának adta néhány holmiját. Egy egészen új táska is volt közöttük, még egyszer sem volt használva! Irigykednek is miatta a többiek. Meg az új ruhák miatt is. Hiába mondja Juliska néni, hogy nem kellene elcigarettázni a pénzt, nekik is telne.
Az új szobatárs ideges természetű, túl sok kávét iszik és még többet szeretne, de legalább éjszaka lehet tőle aludni, meséli Juliska. Búcsúzóul kapok egy kör alakú horgolt terítőt, hetven éves korom előtt biztosan nem teszem ki, de néha majd előveszem, megnézem, aztán óvatosan behajtogatom a szekrénybe.

Papagáj

Beöltözős kalózbuliba mentünk, tehát kellett egy papagáj a vállamra. Szerencsére tartok a fiókban egyet, plüssből. Amíg a hiányzó szemét újrarajzolom filctollal, eszembe jut, honnan van.
Két ősszel ezelőtt, egy vasárnap reggel hívtak, hogy meghalt a nagyapám. Elmentem hozzá, hogy elköszönjek tőle, de már nem hallotta. Az ágy fölötti lámpán lógott a félszemű plüsspapagáj. Leakasztottam és hazavittem. Ha ránézek, eszembe jut minden. A fenyő habfürdő illata, a báránybőr érintése, amit azért tettek az ágyam mellé, hogy puhára essek, ha álmomban legurulok. Hallom, ahogy Napó kecskének és aranyfejnek hívja Nagyit. Újra húzza a hajam a tüskés hajcsavaró, amit játékból tekertem bele. Jó ebédhez szól a nóta, a csirkecomb bőre ropogós és ragadós. Napó megissza a feketekávét, a szívgyógyszert egy pohár borral veszi be, és elmegy aludni. Nagyival makramét csinálunk spárgából. Elbújok az ágyneműtartóba. Napó nem használ csúnya szavakat a gyerekek előtt, inkább az mondja, pudelvájsz. Lágytojást eszek üvegpohárból, csíkokra vágott kenyeret mártogatok bele.
Hat éve már, hogy Napó citromot és zoknit vitt Nagyinak a kórházba. Az ápolónő a folyosón leültette. Nagyi hirtelen, csak úgy meghalt előző este. Napó Nagyi után kívánkozott éveken át. Azt hittem, ő is meg fog halni mindjárt, de nem. Az utolsó róla készült videón azt énekli, hogy egy tizennyolc éves lány adja fel az utolsó kenetet, a falakról kolbászok lógjanak.