A Tél serényen készülődött. Szelet kelesztett, hóból esőt olvasztott, jégkristályon napfényt fialtatott, és a kondérban bugyorgó főzethez adta őket. Kunyhója a csípős hideg ellenére melegnek érződött, mintha vasárnapi ebéd készülne. Sietve, mégis gondosan ellenőrizte, jó helyen hagyott-e mindent. A hófelhő-függönyöket kimosta és elrakta,vigyázva, hogy a fodrok és habok ne sérüljenek. A fogcsikorgató hideget éles füttyszóval visszahívta, és palackba zárta. Mindent úgy rendezett el a kunyhóban, ahogyan egy kedves vendég érkezését várva tennénk. Szusz nélkül állt a szoba közepén, mintha végiggondolná, mit felejtett ki. De nem erről volt szó, húzta az időt. Messze van még a jövő tél, ki tudja, mi minden történik még addig, szükség lesz-e rá. Majd keményen felnézett: butaság – gondolta. A tűz fölött fortyogó, hatalmas, láncon lógó üsthöz lépett. Föléhajolt, hagyta, hogy a gőz beterítse az arcát. Jóleső fáradtság vett rajta erőt. Előreejtette a vállát, sóhajtott egyet, és az üstbe ugrott. A morajló főzet egy pillanatra ködfehérré vált, majd elcsitult.
Álomnyi idő elteltével, a megzöldült főzetből a Tavasz ugrott ki. Kissé tettetett frissességgel szárítkozott, majd ismeretlen ismerősként nézett körül a kunyhóban. Mosolygott – a Tél végre nem felejtette el kinyitni a zsalugátereket. Szívesen üldögélt volna a tűz közelében, de tudta, az csak melegebb lesz, a melegbe pedig beletunyul, holott rengeteg a tennivaló. A főzet fölé hajolt, és kis szűrővel óvatosan elkezdte kiválogatni a a Tél maradványait, a hóvirágokat, majd szitáján át a Földre szórta őket. Napfény-nyilacskákat lövöldözött a barlangokba, hogy felkeltse az alvó állatokat. Duhaj jókedvében szélnek eresztette az összes krókusz-szirmocskát, és kacagott a színes virágesőn. Ezer ujját lenyújtotta, és felsegítette a fekvésben meggémberedett fűszálakat. Nagylelkűen irányította az érkező vándormadarakat, cserébe elvárta, hol a télszaggatta ágakból csinos fészkeket építsenek. A nagy nyüzsgésben úgy eltelt az idő, hogy csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy át kell adnia helyét az érkező Nyárnak. Összeszedte levélfakasztóit, és a titkos fiókba dugta, remélve, hogy az Ősz nem találja meg őket, és nem űz tréfát a fákból novemberben. Kitakarított, és előkészítette a nyári átállás kellékeit: a gyümölcsébresztőket és a zivatarrobbanókat. Felszította a tüzet, beleszórta a belélegezte a főzet gazdag illatát, és összeszorított szemmel beleugrott.
Balzsamos szellő kavarta meg az üst aranyló tartalmát: kilépett belőle a Nyár. Komótosan körbesétált, és megállapította, hogy rendben haladnak a dolgok. Felhangosította a madarakat, és megkettőzött erővel tüzelte a Napot. Biztatta a csillagokat, hogy minél fényesebben ragyogjanak, hadd tudják odalent: bízhatnak az éjszakában. Amikor úgy látta, hogy odalent azt hiszik, töviről hegyire ismerik őt, ledobott egy zivatarrobbanót. Mulattatta az ijedelem. Majd végül megesett a szíve, és szivárványlétrán ragyogó meleget küldött le. Bűnbánó buzgalmában magvakat érlelt, tavakat fodrozott, homokot hevített. Amikor már úgy érezte, elfáradt, még jobban nekidurálta magát, rekkenő hőséggel töltötte meg a Földet, és úgy igyekezett, hogy szeptember végéig kitartson emléke. Végkimerüléssel csúszott vissza az üstbe, utolsó mozdulatával csak a nap melegét vette magához.
A bölcs tekintetű Ősz joviális mosollyal szállt ki a vörösen örvénylő léből. Fejcsóválva szedegette a Nyár hátrahagyott dolgocskáit: magvakat, homokszemcséket, kései naplementéket. A Nap melegéhez nem nyúlt, megvárta az aratókat és a gyümölcsszedőket. Komoly arccal szedegette elő a festőkészletét, és munkához látott. Tudta, hogy a festéktől elnehezülő levelek előbb-utóbb leesnek az ágról, de a látvány miatt megéri. Októberre teljes lesz a műve. Kár, hogy novemberben elő kell vennie a deret, és akkor vége a színeknek. Munkája végeztével takarosan rendbe rakta a kunyhót, sehol egy festékfolt. Varjakkal pettyezett, szürkésfehér takarót terített az égre, kiengedte az északi szelet, és kicsit szomorúan bújt vissza az üstbe. Szívesen találkozott vona a Nyárral vagy a Téllel, de évszaknak lenni magányos hivatás.
