Derengő

zúzmarás szemfedő
kényszer szülte reggel
jégvirágos pupillákon
álom táncol, vedd el
a hideget, dérbe tekert szilánk
búzavirágkéket hazudik a gázláng

ma is eljössz, mindig várlak
felébredek, megtalállak
méz és tej és kalács terem
fázós bőröm tenyereden
megolvad és vajjá puhul
szám szélére mosoly gurul

kávéfőző dorombolás
párás zuhanyban dalolás
plüsspapucs és bolyhos mellény
végre itt vagy, ülj már mellém

Jegenyék

Megjelent a Nyugat Most 2012 áprilisi számában

A férfi jól ismerte az erdei utakat. Szél dúdolt a hajában, madárszóra vette a levegőt.

Jó darabot bejárt már, amikor azt érezte, elfáradt. Legkedvesebb helyén, egy jegenyék karikázta tisztáson állt. Lefeküdt a nyárillatú fűbe, elálmélkodott a hangyák fegyelmezett járásán, megfigyelte gondosan kitaposott ösvényeiket, és arra gondolt: milyen jó lenne úgy ismerni az állatok csapásait, mint a város utcáit. Erdei térképet készítene, nem riasztaná meg többet az őzeket, kitérne a méhek légifolyosói elől, elgördítené a kavicsokat és a faágakat a hangyák útjából.Az erdő elválaszthatatlan részeként lélegzett, úgy érezte, feloldódik a napmelegben és a földbe olvad. Levélsuhogásra ébredt. Karjai mereven nyújtóztak felfelé Fura pózban aludtam el, gondolta. Kinyitotta a szemét, és elszédült abba, amit látott. Hiszen nem is fekszik, hanem áll! Lépni próbált, de nem mozdult a lába. Lenézett és látta, hogy lábai helyén gyökerek nőttek. 

- Neked aztán földbe gyökerezett a lábad - sodort a szél egy hangot felé, de senkit sem látott. – Itt vagyok, szomszéd – integetett egy jegenye jobbról. Ne ijedj meg. Ha jól csinálod, mindent látsz, amit pedig nem, azt elmondják neked. Ahányféle madár, annyi mindent tud, ahányféle bogár, annyifelé jár. Adj nekik árnyékot és szállást, és elnyered a bizalmukat. Ne félj, én is így kezdem. Azelőtt erdőkerülő voltam, magányos, mint a napba kiáltott szó. Aztán egy délután ezen a tisztáson aludtam el, és jegenyeként ébredtem. Jobbra tőled a kerületi díjbeszedő ágaskodik az ég felé, de mióta fává változott, nem hajlandó megszólalni. Szabálykövető jószág, ezért úgy tudja, a fák nem beszélnek. Meglátod, nem rosszabb, mint embernek lenni.

Sculpture

Don't crack me open
unless you want broken
wrinkled skin-porcelain
my love is hard to gain

Esti jaj

az este halk fájdalmában

ott voltál a fák alatt

rezegtek a csendszilánkok
felettük idő haladt

puha bajszán egyensúlyoz

idejét múlt képeket

te meg én a világ ellen

elhamvasztott életek

porát sóhaj fújja messze

lusta léptű kóbor este

Látnálak

Akkoriban még ember nem létezett, csak állatok. A születés és a halál békésen megfértek egymás mellett a sötétben, a vízben, a földben, a levelekben és az állatokban. Nem látták egymást, nem volt még fény. Nem volt könnyű az életük ebben a sötétben, de nem is tudták volna másképp elképzelni. Egyszer azonban született egy kíváncsi teknős, aki minden egyes testrészéről megkérdezte, mire való.Az anyja türelmesen felelgetett.

- A lábad lassan, de biztosan elvisz ahová csak akarod. A teknőd a menedéked. Azért kemény, hogy megvédjen a lepottyanó gyümölcsöktől.  A száddal énelkelsz, kérdezel, és megrágod az élelmet, amit most még én hozok neked, és amit később neked kell megszerezned.

- És a szemem mire jó?

- Becsukod, ha alszol, és kinyitod, ha felébredsz.

- De miért nyitom ki, ha nem történik semmi?

Anyateknős nem tudta a választ. Kisteknős megkérdezte a többi állatot, de ők sem tudták. Ekkor találkozott Istennel, aki a halgyerekeket tanította úszni.

- Mire való a szemem?

- Hogy lásd a világot magad körül.

- Mi az, hogy látni?

- Érezni, de nem szagolni, hallani, ízlelni vagy érinteni.

- Akkor szerintem én nem látok. Te látsz?

- Igen, és te is fogsz.

- Mikor?

- Menj haza.  Ha eljön az ideje, elmondom.

A kis teknős hazament és megpróbált várni. Nehéz volt. Hogy gyorsabban teljen az idő, az anyateknős meséket mondott, énekelt és válaszolgatott kérdéseire egész nap.

Az idő lassan eltelt, és a kis teknős felnőtt. Elfogytak a kérdései, az összes mesét és dalt kívülről tudta. Isten eljött hozzá és megkérdezte:

- Még mindig szeretnél látni?

- Jobban, mint valaha. Eljött az idő?

- Nemsokára. Egy meleg, fényes nap kell, hogy láss. Te fogod kihordani, te leszel az anyja.

- Mikor?

- Már azóta az édesanyja vagy, amióta látni akarsz. A méhedben növekszik. Mondd el neki az összes mesét, énekeld el neki a dalokat, amelyeket megtanultál. A napgyermek alszik, de hall téged, és amikor eljön az ideje, hogy ragyogjon, felébred. A teknős keresett egy olyan vackot, ahol nem hall semmit, csak a saját hangját, ahogy mesél és énekel. Egyre forróbbá vált a méhe, és mire eljött a nagy nap, a forróság elviselhetetlenné vált. Érezte, ahogyan égeti a napgyermek, aki felébredt, és ragyogni kezdett. Faágakon ugrált fel az égig. Az állatok örömtáncot jártak, hogy látják egymást, a vizet, a földet és a leveleket. Csodálták a színeket. Az állatgyerekek fogócskázni és bújócskázni kezdtek, így találtak rá a teknős hamutól szürkéllő páncéljára.

Jégoldó

gyorsan élő állatoktól zeng a végtelen

álmaimból kilopták a szót, a védtelen

képek fáznak, nem mesélnek

szürke fényből visszanéznek

szívemre fény csordul-cseppen

könnyeimtől visszaretten

hogyha fázol, jól vigyázz, hív a tűz szava

énekkel bélelt kabátod könnyen elkapja

dúdolj fehér hópelyheket

kergess titkos fényjeleket

kezedbe szívem simuljon

benne macska doromboljon