Alis volat propriis

A fülledt levegőben ritmust adott a mozdulatoknak  a varrógépek körbe-körbe járó hangja. A műszakvezető határozott léptekkel sétált a műhelyben. Jól ment az üzem ellenőrzés nélkül is, inkább babonából járt körbe. Ha éber a gazda, az ártó szellem elkerüli a házat, így tanulta még a nagyapjától, és hiába nem hitt sem a jó, sem az ártó szellemekben, a járkálás egyfajta biztonságot adott neki. A varrónők már megszokták, attól sem ijedtek meg, ha a férfi néha meg-megállt egyikük mellett és nézte, ahogy dolgozik.

Edit mellett egy ideje nem állt meg, pontosabban azóta nem, mióta minden héten nála töltött egy éjszakát. A nő főzött, vacsoráztak, aztán szeretkeztek. Nem beszéltek sokat. Másnap nem együtt mentek munkába, a férfi mindig hamarabb indult. Edit készült az estére: rendet rakott és kiszellőztette az ágyneműt. Desszertnek gránátalmát vett. Keze nyomán a piros gyümölcshús-gyöngyök nedvesen peregtek a tálba. Légyzizegést hallott. Bosszús lett, nem szerette a legyeket, de nem látta sehol, így sem leütni, sem kikergetni nem tudta. Kopogtak. A férfi sosem késett.

Másnap reggel Edit légyzizegésre ébredt. Nem volt kedve felkelni. Nem ébredt fel, amikor a férfi elment, és a vekker sem csörgött; szombat volt. A legyet figyelte, aki a gránátalma maradékain ült, majd az ablaküvegre szállt. Színjátszós szárnya meg-megrebbent, ahogy tisztogatta magát. Edit teljesen belefeledkezett az apró, pontos mozdulatokba. Próbálta elképzelni, milyen lehet ilyen pontosan kimért, törékeny mozdulatokkal élni. Közelebb hajolt. A légy nem repült el, bágyadtnak látszott a szokatlan melegtől. Az elektromos cserépkályha ontotta a meleget, a férfi tekerhette fel még hajnalban. Editnek úgy tűnt, a légy farkasszemet néz vele. A szomszéd öregasszony ingaórája tízet ütött. Felkapta a fejét, meglepődött, hogy észrevétlenül elszaladt a reggel, de nem kelt fel az ágyból. Elvette az ágy melletti kisasztalon lévő tányérból a maradék fél gránátalmát, és szemenként csipegette ki a belsejét. Eszébe jutott, hogy a férfi mesélte, közelről olyan a legyek szeme, mint egy apró elemekből kirakott, mesteri mozaik.

A nő végül lassú mozdulatokkal felkelt, de nem öltözött fel, hálóingben, mezítláb leült a csipkeverőhöz. Már előre ki volt készítve a minta, így kapta a férfitól. Akkor bizalmatlanul méregette, haszontalannak tartotta. Ha ránézett, mindig az jutott eszébe, amit egyszer egy regényben olvasott, hogy régen a kapitányok minden nap felsúroltatták a matrózokkal a fedélzetet, hogy keretet adjanak az időnek. Sokat gondolkozott rajta, de nem igazán értette. Az időnek nem volt kerete, az idő csak úgy telt, hattól kettőig vagy kettőtől tízig a varrodában. Ezen kívül csak takarítani járt a szomszéd öregasszonyhoz vagy bevásárolt neki, ahogy az eltartási szerződésben leírtak megkívánták. Az öregasszony lánya, aki Ausztriában élt, hálából neki ígérte a lakást. Edit nem tudta, mihez kezd majd vele, ha megörökli, minek neki még egy lakás, elajándékozni nincs kinek, ha pedig eladná, arra gondolt, nem tudna mit kezdeni a pénzzel. Esténként megfőzött magának, rendet rakott a lakásban, majd függetlenül attól, hánykor végzett, lefeküdt.

Ma viszont nem főzött, csak inni kelt fel az csipkeverő mellől, lenyűgözték saját mozdulatai, egyszer sem hibázott. Nem volt éhes. Néha, mikor a nyaka elfáradt a görnyedéstől, felemelte a fejét és megkereste szemével a legyet. Addig pásztázta a falakat, amíg meg nem találta, és csak nézte. Egy idő után mindig úgy tűnt neki, hogy a légy szembefordul vele és őt nézi.Vasárnap folytatta a csipkeverést. Nem tudta, mire lesz jó, ami készül, már nem volt divat a csipke, nem is lett volna hova felvennie. Nem járt sehova, nem szerette a társaságot, csak a férfiét, akit lekötött a munka és a családja. Nem is kérte, hogy találkozzanak gyakrabban, tudomásul vette.

Hétfőn Edit kelletlenül ment dolgozni, munka után a szokásosnál gyorsabban végzett az öregasszonynál, aztán hazament. A legyet az ablakpárkányon találta, a hátán feküdt, lábai az égnek meredtek. Edit nem nyúlt hozzá, folytatta a csipkeverést. Éjfélre már látszott, hogy a csipke szárnyakat formáz. Másnap reggel, műszakkezdéskor nem volt spulni a gépen, így jelezte a férfi, hogy este érkezik. Munka után Edit átnézett az öregasszonyhoz, akinek nem volt semmire szüksége, ezért hazament készülődni. Kinyitotta az ablakot. Egyébként nem szellőztetett a szobában, szerette megőrizni a közös éjszaka illatát. Kicsit tartott tőle, hogy a légy tetemét leviszi a huzat az ablakpárkányról, nem tudta, miért, de ezt nem akarta, viszont a szokásához hozzátartozott, hogy kiszellőztesse az ágyneműt. Megfürdött, megfésülködött. Kopogtak az ajtón. A férfi soha nem késett.

Reggel, amikor Edit kinyitotta a szemét, már tudta, hogy a férfi elment. Szemével a legyet kereste az ablakpárkányon, de már nem volt ott. Szétnézett a szobában, végül a földön látta meg, szétkenődve a parkettán. Biztos mégis lesodorta a huzat, a férfi meg rálépett. Edit nem készülődött, nem reggelizett, nem öltözött fel, és nem indult el munkába. Visszaült a csipkeverőhöz. Délre készen voltak a szárnyak. Lehúzta párnájáról a huzatot, kivágott belőle két hosszabb csíkot, végeit hozzávarrta a szárnyakhoz, az így kapott pántokkal hátára vette, kinyitotta az ablakot, és fellépett a párkányra.

Körültekintő

Ülök a kitérdepelt januárban,
szorongok, tehát vagyok.
Jégvirág karcolja bőrömet,
mire hazajössz, elmúlik.
Várlak.
Főzök egy kakaót, a konyha szélén szakadék,
sokáig nézem, de nem látom az alját
Mire visszaérek a nappaliba,
eltelik a tavasz.
Júniusra én már megszokásból fázom.

Dedikálás

Az író, a költő és az irodalmár a könyvesbolt közepén, egy átlátszó plexiasztalnál ülnek. A dedikálás félidejében járnak. Körülöttük senki, távolabb óvatosan oldalgó vásárlók mintha azon gondolkodnának, melyiket vegyék, a kemény borításút háromezer-négykilencvenért vagy a tavalyi kiadást kettőezer-kilenckilencvenért. Vagy az is lehet, hogy nem tudják, melyikük kicsoda a három alak közül, ezért köröznek olyan óvatosan, és nem mernek közelebb menni hozzájuk, félnek, kiderül tudatlanságuk. Pedig jó lenne egy dedikált könyv, feltéve, hogy jó könyv. Nem, most nem lapozhatnak bele. Lehet, hogy megjegyzik a kötet címét, és majd belenéznek máskor, amikor nem nincsenek itt a szerzők.

A három férfi a plexiasztalnál láthatóan feszeng. Ezelőtt volt, hogy húsz, sőt ötven példányt is aláírtak, most meg sehol senki, mondja egyik a másiknak. Nézegetik az asztalra stószólt köteteiket, jól sikerültek, veszik is őket, de most, hogy dedikálás van, mégsem megy közelebb senki. Nincsenek habókosan öltözve, inkább hétköznapian, nem mosdatlanok, nem másnaposak. Az egyikük azt mormolja, van nála egy kis fű, majd elszívják utána.

Fiatal nő magabiztos pirosban, de bizonytalan fekete léptekkel indul az asztal felé. Megnézegeti a polcon lévő könyveket, mintha arra játszana, hogy tovább tartson odaérni. Addig köröz, amíg a költő odaint a szemével, hogy menjen oda. A nő azt hitte, felolvasóval egybekötött dedikálás lesz, hogy sokan lesznek, és elveszhet a tömegben, és majd utána beszélnek pár szót. A költő a nő anyjának volt osztálytársa. Mindenki engem nézi, gondolja a nő, ahogy odamegy az asztalhoz, pedig a vásárlók fel sem emelik a fejüket. A nő köszön, bemutatkozik a másik két férfinak, leül az asztalhoz.

- Mondj valami jó hírt - kezdi a költő.

- Nem fagy le az út, lehet nem is ónos ez az eső.

- Az jó. Meg még?

- Mindjárt véget ér a fizetős időszak a parkolózónában.

Senki nem tud erre mit mondani, a csend olyan vastag köztük, mint a jég a fagyasztóládán, ez jut a nő eszébe, múlt héten próbálta lekaparni, de sehogy se ment. Ezt most nagyon elrontom, gondolja. Próbálja elképzelni, hogy kandalló van a ruhája alatt, a lángokból kicsapó kis szikrák frappáns mondatokat pattintanak, de mire kifújja a levegőt, feladja, ez nem megy. Legyél már szimpatikus, ha már ilyen szépen felöltöztél, most mondd el, hogy te is írsz, hogy már lehozták két szövegedet, igaz, hogy online, de nívós oldalon – mondja magának. De nem szólal meg. Beleiszik a költő poharába, aztán rájön, hogy nem az övé, hirtelen mozdulattal visszarakja a poharat az asztalra, ami nagyot csattan a plexin. Aztán a földet nézi, valami mozog picit feljebb, az író keze, ahogy vakarja a lábszárát, ott, ahol a zokni gumija megviszkettetni a bőrt, a nő nézi, az író zavarba jön. Ennél már nem lehet rosszabb, gondolja a nő, kínjában felnevet, egy nyálbuborék landol az átlátszó plexiasztalon. Már nem tud hová nézni, csak a szemükbe, az irodalmáré kék, az íróé barna, kunkori szempillákkal, a harmadik szempárt már ismeri. Végre elmosolyodik. Feláll, kér mindegyikőjüktől egy könyvet, kifizeti, aztán elfelejti aláíratni, de ez már csak otthon jut eszébe.

Tanösvény

Tanulom az időt, a körkörös napokat,
bűvölten számolom: harminc év elszaladt.
Időhöz türelem, türelemhez idő,
pénzemen perceket veszek, hogy lebbenő
reggeleket tanulmányozzak csendesen,
figyelem, ahogyan átfordul esetlen
délelőttbe, mikor azt mondják: jónapot,
odabent éhséget érzek és haragot.
Csúszik az idő, és tolja a délutánt,
minden perc illékony emlék, én elefánt
leszek, és nem fáj a múlás, csak emlékek
peregnek ráncos fejemben, az évek
sorjáznak mögöttem, meg persze a borjak.
Elindulunk, lépnek a patás ujjak
életadó vízért, a deltához az utat
hogyha nem találja, egykedvűen kutat,
a mátriárka tudja: nemsoká eléri,
az időt nem percekben, lépésben méri.
Órák helyett léptek, szelíd mérföldkövek
ismerjék utamat, s mikor megérkezek,
nagyokat kortyolva átúszom a Léthét,
hogy elfelejthessem az idő mibenlétét.

Jegyesség

Megmondom, rám most csak várni lehet,
nézni, hogy távozik a lehelet
a takaró alól, majd emelkedik megint,
a zöld szövet széle meglebben és kitekint
egy szakadt plüssállat, nem tudod mi maradt
miután kis vatelinszíve kiszakadt.
Szerelmet, kegyelmet, s mindent, mi jó falat
felzabál türelmetlen szabad akarat.

Zöld takaró alatt plüsspuha lehelet,
suttogom: rám várni csak titokban lehet,
amíg a vöröslő, el nem félt félelmek
igazi időtlen otthonra nem lelnek.
Ötvenöt négyzetméter süppedős kétely
stabil sziget benne a bánat, ne szégyellj,
mondja fesztelenül, szepegj, itt maradok
amíg akarod, mindenkit megharapok.

Lépj távolabb, lovag
nincs semmi engedmény,
szétrágnak a fogak,
életed menteném.
Úgy menj el, hogy közben
hagyd nekem itt magad
emlékem bőrödben,
bennem minden szavad.

A félelem kertjében szörnyetegek nőnek,
a takarón kívüli tájakon lőnek.
Semmibe oltott körkörös vágyakat
lobbant fel majd hamvaszt el minden pillanat.
A zöld bolyhok alatt enyém csak az idő,
megvárja amíg a szakadék összenő.
Hitem üveggolyó, gurítom, megtalál
benne egy üzenet: valaki hazavár.

A nyugalom kertjében, a takaró alatt,
az el nem félt félelmek lassan megnyugszanak.
Valaki erre jár, ismerős az ének,
egyre közelebb jön, kinézek, nem félek.
Fura figura jön páncélban, egy falat
türelmet majszol, és azt mondja itt marad. 
A takaró tetején, az öröm kertjében,
ketten ülnek szelíd akarat csendjében.

Táncok

a kötélen most én lépkedek
keresztbe-felfelé kerek
napokon gurulok veled
az autók, a reggel
ahogyan igyekszel
kezemet melegen tartani

irodában csíkos öltöny
testem egy felszerelt börtön
hogy kitörnöm sikerüljön
ugrok és lépek
éneklem: nem félek
kopott bűneim bevallani

délutánra merész leszek
nem tudod, hogy közeledek
kis csíkos szőnyegen ülök
feletted repülök
rákezdi egy tücsök
muszáj leszek ma virrasztani

csíkokat rajzolok vakon
a papírt félve simogatom
nélküled ülök egy padon
bátran futsz előre
bele az esőbe
nem tudnálak visszatartani.

Kocsma

Pisilnie kell. Igazából örül, hogy felállhat, már amúgy is kezdett feszengeni . A többi lány az asztalnál dohányzik,  csillog a körömlakkjuk, ahogyan leverik a hamut a vékony cigiről. A mennyezetről műanyag nyulak lógnak, a szomszéd teremben kimustrált monitorok színes, geometrikus ábrákat vetítenek, szimmetria a tervezett káoszban. A kerthelyiségben az asztalok fölé hárs és kerti mályva terül, a kivetítőn lassan váltakozó, puha képek, és már régóta ugyanaz a zene. Lassan sétál a vécé felé, belehallgat a többi asztalnál zajló beszélgetésekbe.  Mintha mások érdekesebb dolgokról beszélgetnének, gondolja.

Belép a vécébe. színes, rétegekben málló falak, minden réteg más színű, a vécékagyló fém és önműködő. Kilincs nincs, madzagon húzza be az ajtót, kattan a zár. A kagyló fölé kuporodik, elengedi magát, majd ellép, működésbe lép az öblítő. Kimenne, de a zár nem nyílik. Másodjára sem. Körülnéz. Fekete, kék, zöld tintával írott üzenetek a falon, kacér hurkok és meredő számok. Csakacsend 709786754. Aki csendet akar, minek írja fel a telefonszámát egy zajos kocsma falára, gondolja, de azért tárcsáz. 
Kicsöng. Felveszik. Egyikük sem szól bele. Ugyanaz a zene szól a vonal mindkét végén. A telefont vállával a fülére szorítja, közben kezet mos. Vízcseppek csöpögnek az ujjáról, a kezét a nadrágjába törli, közben hallja, hogy egyszerre veszik a levegőt a vonal két végén. Kilép az ajtón, arcon csapja egy hársfaág, majdnem elneveti magát. Az emeletre indul, magasak a lépcsőfokok, hűs, dohos lépcsőházszag, a gang is a kocsmához tartozik. A jobb teremben meccset néznek, aki telefont tart a füléhez, azt rikoltja: góóól, de az ő fülében még mindig csak az egyenletes lélegzet, hűvös és nyugodt. A felső szint bal termében senki, még itt fent is salétromot izzadnak a falak. A gang végén áll valaki, háttal. A lába a zene ütemére billeg, lassan, ahogy a lélegzet tölti meg és hagyja el a testet. A test megfordul, a kéz leteszi a telefont. Nem szólnak, megfogják egymás kezét, egyszerre lendül a kar, egyszerre lendül a láb. Elindulnak kifelé.

Fut

eliramodni sohase késő
ritmus a lábban a szélben
ugrik az élet

Szarkaláb

Az utca lakói révületben álltak a Virág Matild háza előtt. Ablakának résein kenyérillat szállt kifelé, az emberek elfelejtették kifújni a levegőt, csak szívták-szívták befelé a jószagú ígéretet. Amikor Matild ajtót nyitott, egy csapat felfújt szomszéd tartotta a szatyrát az aznapi kenyérért. Szalonnával, naposcsibével, mézzel, szárított erdei bogyókkal fizettek, de volt, aki fűszerekkel és paradicsommal, vagy hegyi sóval.

Hétfő reggel arra ébredtek az utca lakói, hogy nem érdemes felkelni, mert kenyérillat helyett savanyú nyüsszögés kúszik ki Matild ablakának résein. Szalajtottak a papért is, mert ha nem sül kenyér, akkor biztosan menthetetlen a helyzet. Gatya Atya mélyre szívta a levegőt, felvett egy kórházi maszkot, hogy nehogy elkapja a kórt, és benyitott. Odabent egy nagyon is egészséges Matild potyogtatta a könnyeit a kenyérsütő dagasztótáljába .

-          - Nézzen ide, atyám.

-         -  Látom, Matild, telesírtad.

-          - Másra úgysem jó már. Elveszett az egyik dagasztólapát, a másik pedig egymagában nem gyúrja elég hólyagosra, oda a varázs.

-          - Biztosan kapható utángyártott lapátka.

-          - Ilyet már a vaterán sem kapok, limitált széria volt.

Gatya Atyának már csillagok táncoltak a szeme előtt, mert elfogyott a levegője, úgyhogy kiszaladt a házból. Három mély lélegzet után elmesélte a tényállást, és úgy döntöttek, meg kell keresni azt a lapátot. Nem hagyhatják veszni Matild becsületét, és a mindennapi kenyerüket sem, mert ahhoz át kellene írni a miatyánkot.

Feltúrták a stelázsit, a pohárszéket, az árokpartot, a temetőt, a derítőt, de sehol nem találták. Végig gereblyézték a legelőt és a kiserdőt, de eredménytelenül.

Egy szarka karrogott kárörvendőn a nyárfa tetején. Idegességében Matild majdnem hozzávágta a hiába gyúrt öregtésztát, amikor meglátta, mi csillog a karmai közt. A sok használattól kifényesedett keverőlapátka elveszettnek hitt párja.

Jegenyét megmászni nagyon nehéz, senki emberfiát nem bírják meg a vékony ágak. A macskát kellett felküldeni, akinek egy szarkatollat és egy vájdling tejet ígértek. Halkan lopózott fel a cirmos, de mikor az utolsó előtti ágra ért, a szarka karrant egyet, majd elrepült.

Nem volt mit tenni, elkezdték átírni a miatyánkot, mindennapi burgonyánkat add meg nékünk ma. Az emberek savanyúak voltak és szorulásosak, a sok keményítő beleragadt a belükbe.

Matild szégyenében elbujdokolt. A világ végére akart menni, de tizenkét kilométer után elfáradt. Épp a Madártani Intézet kapujában roskadt le sírva, amikor eszébe jutott, hogy bánatában még enni sem hozott magának, és még jobban nekikeseredett. Ekkor nyílt az ajtó, és a takarítónő egy hasas szemeteszsákkal igyekezett a konténer felé. Matildnak felcsillant a szeme, mert a múltkor a Fókuszban látta, hogy komplett sercliket képesek kidobni az emberek. Miután a takarítónő visszament az épületbe, Matild a friss zsákra vetette magát, de csalódnia kellett. Szarkalábak, kupakok és orvosi gézdarabok hevertek benne. A konténer felirata szerint műtéti szemetet őrzött. Esztétikait és életmentőt. Keserűen dobta vissza a széttépett zsákot, amikor orrba verte valami: fémdarab esett ki a szétszaggatott zsákból. Már majdnem elhajította mérgében, amikor rájött: ez az ő lapátkája! Biztos lenyelte az átkozott, és kimetszették belőle.

Egyszemélyes diadalmenetben vitte haza. Sósavas flóraszeptben áztatta egy napig, ami nem csak a bélsarat marta le róla, de a fényességet is, szarkaszem nem szúrhatta ki többé. Lemattították a másik lapátkát is, visszatért az öröm a szívekbe, a perisztaltika meg a belekbe.

Zöld

Összeszorított állkapocs, keserű sietség. Olyan könnyű ezt megszokni, mintha jó lenne.Hazafelé menet, minden ruganyosabb járást megirigyelek. Előttem egy barna hajú lány lépked elszántan, piros nadrágban és sárga vászoncipőben. Mennyivel könnyebben lépdel az ember, ha ilyen színek van rajta. A vállán fehér vászonszatyrok, kettő is, és hátizsák, de ő csak lépked.

Nemtörődöm járással egy iskolás fiú megy át előttem. Persze, neki is könnyű, gondolom, a fiúk szívósabban tudnak gyalogolni.
Egy nő kiskosztümben és  magassarkúban várja a buszt. A lábujjakat hiába hagyja szabadon a cipő, a merev lakkbőr satuba fogja a lábat. A test egész súlya az első talppárnákon van, a puha hús rálapul a csontra, kimegy belőle a vér. Ezt nem látom, csak elképzelem. A nő mereven áll, a ruha nem engedi lazítani. Az combizom elegáns vonalban húzódik csípőtől térdig. A nő a cipőmet nézi.

Lenézek a tornacipőmre, zöld. A nő kicsit előrelendül, szerintem azt fogja kérdezni, cserélhetünk-e. Rámosolygok. Azt gondolom, ez a biztató mosolyom. Ő lesüti a szemét. Dehogy akar cserélni, nem tudom, miért gondoltam ezt. Körmömmel a tenyerembe vájok, mikor jön már a busz. Aztán mégis rám néz, és halkan elneveti magát. Visszanézek, nekem is nevetnem kell, furcsán néznek a járókelők. Lehajtom a fejem, aztán eszembe jut, hogy inkább gyalog megyek haza. Könnyen lépkedek, jobb és bal, feszülés és elernyedés.

Fikusz

Csak ül az ágyon, és eszébe jut a fikusz, amit múlt héten átültettek a régi, szűk cserépből egy nagyobba, az meg nyújtózás helyett ijedtében lehullatta a leveleit és elszáradt. Nem tudja, mit tegyen a helyére.

Kimegy a konyhába mosogatni. Fájnak a vállai, ég a szeme.
Csöngetnek. Az anyja áll az ajtóban, kék bársonydobozzal a kezében. Emlékérem van benne, az iskolától kapta ballagáskor. Mikor átvette, gyorsan becsukta a dobozt, túlzásnak érezte. Igazi ezüstből volt, pár hónap alatt megfeketedett. 

- Ezt ottfelejtetted a régi szobádban. Kifényesítettem neked. Kár, hogy amikor visszaragasztottam a tartójára, megfolyt a ragasztó.

- Köszönöm. Bejössz? Van fagyi.
Fagylaltot szed a kanálra, de nem eszi meg, a sárga lé lecsöpög a padlóra. A macska először óvatosan megszagolja, aztán dorombolva felnyalja. Nem kell semmi a fikusz helyére, jó az a sarok üresen.