Zöld

Összeszorított állkapocs, keserű sietség. Olyan könnyű ezt megszokni, mintha jó lenne.Hazafelé menet, minden ruganyosabb járást megirigyelek. Előttem egy barna hajú lány lépked elszántan, piros nadrágban és sárga vászoncipőben. Mennyivel könnyebben lépdel az ember, ha ilyen színek van rajta. A vállán fehér vászonszatyrok, kettő is, és hátizsák, de ő csak lépked.

Nemtörődöm járással egy iskolás fiú megy át előttem. Persze, neki is könnyű, gondolom, a fiúk szívósabban tudnak gyalogolni.
Egy nő kiskosztümben és  magassarkúban várja a buszt. A lábujjakat hiába hagyja szabadon a cipő, a merev lakkbőr satuba fogja a lábat. A test egész súlya az első talppárnákon van, a puha hús rálapul a csontra, kimegy belőle a vér. Ezt nem látom, csak elképzelem. A nő mereven áll, a ruha nem engedi lazítani. Az combizom elegáns vonalban húzódik csípőtől térdig. A nő a cipőmet nézi.

Lenézek a tornacipőmre, zöld. A nő kicsit előrelendül, szerintem azt fogja kérdezni, cserélhetünk-e. Rámosolygok. Azt gondolom, ez a biztató mosolyom. Ő lesüti a szemét. Dehogy akar cserélni, nem tudom, miért gondoltam ezt. Körmömmel a tenyerembe vájok, mikor jön már a busz. Aztán mégis rám néz, és halkan elneveti magát. Visszanézek, nekem is nevetnem kell, furcsán néznek a járókelők. Lehajtom a fejem, aztán eszembe jut, hogy inkább gyalog megyek haza. Könnyen lépkedek, jobb és bal, feszülés és elernyedés.