Elmennék Kelenföldig

Megjelent a Litera Szabadnapló rovatában 2014. szeptember 12-én

Ma elmegyek ajándékot venni, anyám vigyáz a gyerekre. Veszek egy pár fülbevalót az elsőáldozó keresztlányomnak, és egy párat magamnak, de ez utóbbiról nem beszélhetek. Milyen dolog az, hogy valaki arany fülbevalót vesz magának hétköznap délután. Nézegetem magam hazafelé a buszablakban. Nem nagyon látszik a homályos üvegben, alig csillog, ezért az öröm is kisebb, ahogy illik. Nem szabad nagyon örülnöm, gondolom. Gyűjtögetem a szorongást, mintha azzal meg lehetne előzni egy nagyobb bajt.

Mosnom, pakolnom kellene, holnap utazunk, de én félóráig ékszereket válogattam. Az első hosszú út kisgyerekkel, félek tőle. Hazafelé az anyám névnapjára vett könyvet olvasom, átadtam neki aztán kölcsönkértem. Legszívesebben elmennék a busszal Kelenföldig meg vissza, addig talán a könyv végére is érnék, de nem mehetek el Kelenföldig, haza kell mennem a gyerekhez. Leszállok. Még van tizenöt percem a következő szoptatásig, beugrom a szoliba. Csorog a fenekemen a víz, mintha edzenék. Mintha vezekelnék. A ház tövében az a húsos levelű növény virágzik, aminek ha meglazítjuk a felső rétegét és belefújunk a résbe, béka lesz. Ezt mondta Enikő, nagyapámék szomszédjának unokája. Sok levelet meglazítottunk, de mind elszakadt, nem tudtunk békát csinálni, nagyon csalódott voltam.

Megérkezem, még mindig csorog a fenekemen a víz. Viszket a szemem, fáradt vagyok. A gyerek a pelenkás zacskóval játszik. A zacskót nézem. Olyan nett ábrával illusztrálják, mennyire nedvszívó a pelenka, hogy az ember mindjárt magabiztosabb lesz tőle. Éjszakai védelem, újrazárható tépőzár, mi baj lehetne? Ránézek a gyerekre, ezer baj lehet. Végigordítja az utat, folyton meg kell állni, elkésünk. Besokall az emberektől, a melegtől. Megint nem fogom tudni elaltatni, megint beáll a hátam. Megbánom, hogy elindultunk. Rossz emberek vagyunk, hogy egy ilyen kisgyereket utaztatunk, mondom anyámnak, és már sírok. A táskájában turkál, megáll a keze a levegőben. Miért lennétek rosszak? Mert önző vagyok, ezt mondtad. Amikor Alsóbélatelepen nyaraltunk, és feldíszítettem a biciklimet azokkal a fehér virágokkal. Sietni kellett volna hazafelé, nem a virággal szórakozni, mert Sanyiékat vártuk vacsorára. De én nem siettem eléggé, aztán mikor megjöttek, inkább kimentem a kertbe játszani. Meg amikor nem akartam elvinni az öcsémet vonatot nézni. Mondtam neked, hogy a vonatok unalmasak és ritkán járnak, sokat kell rájuk várni és hamar elmennek, erre azt felelted, önző vagyok. Mennyit imádkoztam, hogy legyen egy testvérem, akkor biztos nem lennék önző, azt mondta a szomszéd néni, hogy a testvéreknek mindenben osztozniuk kell, nem lehetnek önzők. De amikor lett testvérem, nem akartam vele elmenni vonatot nézni. Éjszakánként nem tudok aludni, nem pihenhetek, mert a gyereknek mindjárt szüksége lesz rám, annyira nyomaszt, hogy el kell mennem tőle, ki a lakásból, alig várom, hogy legyen bármi, ami miatt elmehetek. Sajnálom, néz rám anyám, tudom, hogy mondtam olyanokat, amiket nem kellett volna. Tudom, megbeszéltük ezt már, nem akartam felhánytorgatni, mondom.

Várom az érzést, hogy melegem lesz, mert önző vagyok, amiért ez felhoztam, de még sincs melegem. Hűvösnek érzem a szobát, ahogy ott fekszem a földön a gyerek mellett. Elunta a pelenkás zacskót, a fülemet nézi, csillog a kő a fülbevalómban. 

Softshell

Megjelent a Litera Szabadnapló rovatában 2014. szeptember 10-én

Bedobtak egy akciós katalógust, a címlapon softshell dzsekit hirdetnek, szél- és vízálló, egy réteg, de tartja a meleget. Másnap reggel elmegyek, hogy megvegyem.

A boltban nincs tömeg, pedig az ilyen akcióknál alig lehet megmozdulni a sorok között, csak pár darabot hoznak az árukból, hamar elfogynak. Régen diszkontnak hívtuk az ilyen boltot, mindent lehet benne kapni, főleg élelmiszereket és szezonális árukat, alkalmanként sportfelszerelést, ruhát és elektronikai eszközöket. A gyerek nyugodtan nézelődik a gurulós kocsiban, kezébe adtam egy csomag száraztésztát, élvezi, ahogy recseg a fólia. A kabátok becsomagolva sorakoznak egy mély fémketrecben, van zöld és kék. Mindkettőt felpróbálom, egyiket a másik után, előbb a zöldet, aztán a kéket, aztán megint a zöldet és megint a kéket. Egy nő eltolja mellettem a kocsiját, és megjegyzi, hogy szerinte a kék jobb, azzal meg lehet jelenni. Nem megjelenni akarok benne, hanem boltba, játszótérre, városba menni, mondom, egy softshell dzsekiben nem lesz elegáns antrém, akármelyik színt választom, gondolom, de közben nem tudok dönteni. A zöld vidámabb, a kék jobban áll. Próbálgatom egyiket a másik után, sétálgatok bennük, elmegyek a hűtőpultig, veszek tejet, felvágottat. A kabát jó meleg, ez most a zöld, vajon elég meleg-e a kék is. Tudom, hogy ugyanolyan anyagból van, de felveszem azt is, visszamegyek a hűtőpultig, veszek vajat. Ez is elég meleg. Elképzelem, ahogy tolom a babakocsit a kék kabátban, aztán a zöldben, a zöldtől jobb kedvem lesz.  A gyerek nyűgösködik, ilyenkor már aludni szokott. Ölbe veszem, megnyugszik. A kéket visszateszem a többi közé, elindulunk a pénztárhoz. Már mi következünk, amikor észreveszem, hogy a kabát varráshibás. Visszaszaladok, a gyerek a kezemben, fél kézzel túrok egy másik zöldet, a kezembe akad a kék, amit visszatettem. Visszateszem a zöldet, elindulok a kékkel, aztán visszafordulok, akkor is a zöld kell. Ez nem varráshibás. Fizetünk. 

Otthon levágom a kabátról a címkét, kiakasztom az előszobába. Szeretném, ha már hideg lenne és felvehetném. Megsimogatom, kicsit fényes anyag, nagyon szép. Hirtelen rosszkedvem lesz, mi van, ha mégis a kéket kellett volna. Elaltatom a gyereket. Délután átjön egy barátnőm, elmesélem neki, hogy reggel mennyit vacilláltam azon, hogy melyik kabátot válasszam, figyelem, hogy észreveszi-e, hogy erőltetett a nevetésem. Nem veszi észre, a szavamba vág: képzeld, hogy jártam, a múltkor fekete táskát akartam venni, de nem figyelek. A gyerek a táskája pántját rágja. A barátnőm megissza a teáját, hazamegy. Felveszem a kabátot, mintha indulnék valahova, aztán leülök a gyerek mellé. Játszunk. Csörög a telefon, a demens nagybátyám Bostonból, be van állítva a csipogóján, hogy havonta egyszer hívjon fel. Miközben beszélünk, néha elfelejti, ki vagyok. A rövid lejáratú memóriaegységem nem működik sajnos, mondja. Régi történeteket mesél, azokra jobban emlékszik, például hogy egyszer, még az ötvenes években volt egy házassági krízisük a feleségével, elmentek párterápiába, és azóta jól vannak. Melegem van a kabátban, de nem tudom levenni, egyik kezemben a telefon, másikban a gyerek. Befejezzük a beszélgetést, leveszem a kabátot. Megfürdetem a gyereket, rugdos a lábával, minden tiszta víz lesz. Ha most rajtam lenne a dzseki, én nem lennék vizes, gondolom. Megszoptatom, közben rugdos, mintha még mindig a vízben lenne, le kell fognom a lábát. Így meg nem akar enni, elengedem a lábát, aztán megint lefogom, mégsem hagyhatom, ez már fáj. Elengedem, lefogom, elengedem, lefogom. Elfárad. Beteszem a kiságyba, dünnyög, forgolódik, lassan elalszik. 

Kimegyek az előszobába, felveszem a kabátot, de nem lesz tőle jobb kedvem, most már biztos vagyok benne, hogy a kéket kellett volna. Húsz perc múlva zár a bolt, még odaérek.

Sós kútba teszlek

Megjelent a Litera Szabadnapló rovatában 2014. szeptember 8-án

Autóval megyünk, nem merem babakocsival vinni, mert visszafelé biztos végig sírna, és a síró gyerek rossz. Biztos éhes, mondanák az öregasszonyok az utcán vagy a buszon. Ha tényleg éhes lenne, megszoptatnám, és akkor megbotránkoznának. Ha cumisüvegből adnék neki, akkor meg biztos nincs tejem. Ringatnám, de még mindig sírna, tessék, megvigasztalni se tudja. Ha kiviszem, fúj a szél, süt a nap, nem süt a nap. Babakocsiba teszem, szegény el van szeparálva, hordozókendőbe teszem, szegénynek milyen melege lehet, autós hordozóba teszem, szegény le van szíjazva, ölbe veszem, szegény el van kényeztetve. Sós kútba teszlek, onnan is kiveszlek, kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek.

Beteszem a hordozóba, mosolyog. Nem bánja a biztonsági övet. Nem ijed meg a kocsiajtó csapódásától, pedig erővel kell bevágni. Nem adtam meg az elsőbbséget és összetörtem a jobb oldalát, majd ha lesz pénzünk, megcsináltatjuk. Ezt mondjuk egy éve. Az úton csendben van, nézelődik, tetszenek neki a falevelek, a zene a rádióban. Lefékezek. Megjöttünk, mondom. Mosolyog. Fél négy, senki nincs a váróban. Bekopogok. Ha oltásra jöttem, akkor az a másik bejárat, mondja az asszisztens. Átmegyünk a másik épületszárnyba. Fertőtlenítő szag a váróban. A rendelő ajtaja nyitva. Elnézést kérek a késésért, a doktornő rosszallóan néz, időben jöttünk, csak rossz helyre, magyarázom, de így is rosszallóan néz. A gyerek mosolyog. Na, nem sokáig leszel ilyen jókedvű, mosolyog vissza az asszisztens. Tudom, hogy tapasztalatból beszél, de megharagszom rá, minek mondja. Levetkőztetem, az orvos megméri centire, kilóra, járatja, kúsztatja. Nem sír. Az orvos fölé hajol, az egyik kezében fertőtlenítő spré, a másikban fecskendő, a tű végén kibuggyan az oltóanyag. Most kapsz egy szurit, mondja. A gyerek rámosolyog. Égyik kezemmel ölelem, másikkal lefogom a karját, az orvos a lábát. Becsukom a szemem. Érzem a kezem alatt, hogy megfeszül, majd felvisít. Szorítom a szememet, hogy ki ne jöjjön a könny, az arcába hajolok, csitítom. Nagyon sír. Az orvos kihúzza a tűt, új fecskendőt vesz a kezébe, és a gyerek másik combjába szúrja. A gyerek újra felvisít, szorítom a szemem. Fel lehet öltöztetni, mondja az orvos. Az öltöztetéshez ki kell nyitnom a szemem, kiömlik a könny az arcomra. Borogassam az oltás helyét, folytatja az orvos, aztán este meg kell mérni a gyerek lázát, és háromnegyed germicid kúpot adni neki, ha harmincnyolc fölé megy. A rendelő nyitott ajtajában egy nő áll, az ölében kétéves forma kisgyerek szipog, ő már tudja, miért hozták. Igyekeznem kellene az öltöztetéssel, de én nem tudok sietni, ölelem az ordító kis testet. A szemem már száraz, de az orromból csorog a takony, a cuccaink szanaszét. Az asszisztens tanácstalanul néz, hogy segítsen-e, végül nem segít. Felöltöztetem a gyereket, megszívom az orrom, összeszedem a cuccokat, pelenka, hordozó, táska, egészségügyi kiskönyv. A váróban megszoptatom, addig abbahagyja a sírást, majd újrakezdi. Ringatom, duruzsolok a fülébe.

Az órát nézem, fél öt. Hallom, ahogy egy ajtó becsukódik. Felnézek, az orvos és az asszisztens végeztek, zárják a rendelőt, kifelé menet rám néznek sajnálkozón vagy lesajnálón, nem tudom. Berakom a gyereket a hordozóba, már csak nyöszörög. Nem érti, mi történt.  Holnapra elfelejti, mondja az orvos. Én nem, mondom. Egy hónap múlva újra jövünk.