Fákat

Ne vágjátok ki a fákat - kértük délután.
Sokan voltunk: gyerekkel, egyedül,
kutyával, kamerákkal,
fiatalok, hajléktalanok.
Sorfalat álltak a rendőrök.
A fiam kiabált: Kivágjuk a fákat!
Nem kollaboráns, csak két éves, mondom a többieknek.
Nem veszik zokon.
Az egyik nő kendőt terít le,
játékokat vesz elő és krétákat,
köré gyűlnek a gyerekek.
Az egyiknek szakadás a pólóján,
mindegyikkel ezt csinálja,
szereti, ha befúj neki a szél, mondja az anyja.
Van, aki hónapok óta itt lakik,
van, aki minden nap eljön,
van, aki kerékpárlakattal a fákhoz láncolja magát.
De nekünk mennünk kell, vacsoraidő van.
Beszélnek a megafonba. Énekelnek. Fújolnak.
Az egyik rendőr kilép a sorfalból,
megtartja a biciklimet, amíg bekötöm a gyereket az ülésbe.
Mosolyog. Integetünk.
Másnapra eltűnnek a rendőrök és a többiek,
munkagépek jönnek, a fiam, ha látná, tapsikolna.
Kivágják a fákat.

Vehetnék egy táskát

A bírónőt várjuk. Már egyszer kinézett, de az arcunkat látva elment kávézni, hogy addig még nyugodtan meggondolhatjuk magunkat. A kezemen még mindig látszik a heg, amit a gyűrű karcolt, amikor beakadt a székbe, ahogy a macska után nyúltam. Nem értem, hogy lehet, hogy a gyűrű megsárgult, miért kopott le a ródium réteg, ha nyolc hónapja nem is hordom. Most sincs rajtam, csak eszembe jutott a heg miatt, és megnéztem az ékszerdobozomban. A bírónő visszajön, bemegyünk. Nem emlékszem a kérdésekre, csak a statisztikai jellegűekre, mint például hogy diplomások vagyunk-e. Azok, mondjuk. Eszembe jut, hogy a két tanszék, ahol a diplomáinkat szereztük, szomszédosak egymással, de ez statisztikailag nem fontos, ezért nem mondom. Kilépünk a teremből. Majdnem nekimegyek valakinek, felnézek: egy volt osztálytársam. Jogot végzett. Gimiben öt napig jártunk. Meglepetésemben szia helyett véletlenül azt mondom, baszki. Aztán hogy bocsánat, szia. Elmegyek. Sétálok lassan, aztán gyorsan, próbálgatom, hogy jobb. Sehogy. Vehetnék magamnak egy táskát vigasztalásképpen vagy legalább egy üveg bort, gondolom, de semmit nem veszek.