szunyogbunda

Ma

2012-01-16T17:24:00.002+01:00

ezer lélegzetből
kilencszáz ér célba
nyolcvanhárom kívánságom
sorra hullik porba
első hó tiszta fény
benne él tizenhat lény

követel
éveket
kék eget

szövegel
számokról
vélt igazságokról

cövekel
házamban
el nem hált álmokban

lekopik a foncsor szemeim tükréről
huszonkilenc mosoly néz vissza a mélyből

Csíkos szívdobbanás

2011-12-27T22:23:00.000+01:00

Egy csíkos zokni integetett az út szélén. Marót Pista bácsi először azt hitte, az éjszakai műszak miatt hallucinál a fáradtságtól. Mégis lehúzódott, és letekerte az ablakot.
- De jó, hogy lassított, jóember! A páromat keresem, de gyalogosan sose találom meg!
Szent strucctoll, ez nem csak integet, beszél is.
- Hogy hagytad el? makogta szégyenlősen, mert kicsit hülyén érezte magát, hogy egy zoknival társalog.
- Rögtön a legelején, még a boltban. Egy féllábú ember vett meg, és pazarlásnak gondolta, hogy az egész párat megvegye, mikor neki egy is elég, az eladó megsajnálta, és csak engem adott el neki. Viszont a gazdám nemrégiben kapott egy egész pár zoknit az élettársától, akik ha váltott műszakban is dolgoznak, néha mégis látják egymást. Az én kis zokniszívem meg nagyon sajog társ nélkül, így megszöktem, és elhatároztam, hogy ha feslik, ha szakad, megkeresem.
Ennek a fele sem tréfa.
- Pattanj be akkor, társ nélkül tényleg nem élet az élet, tudom, mert nekem sincs. Hogy keressük? kérdezte megrendülten.
- Szag alapján. Harminc százalék műszáltartalmamnak köszönhetően közepesen izzad bennem az ember lába. Kedvez nekünk a széljárás, induljunk északnak, a Nagysándor telep felé. Marót Pista bácsi rálépett a gázra, de a kis Suzukiban nem volt kipörgésgátló, ezért csikorgó elhajtás helyett csak csúszkáltak az úton.
Ahogy kanyarogtak a düledező házak keretezte utcákon, a zokni egyszer csak felkiáltott:
- Itt lesz, érzem!
- Hű, ezt én is érzem – fintorgott Marót Pista bácsi. De hogy megyünk be?
Ekkor meglátták, hogy a Mikulás is pont ott ólálkodik a kerítés körül. Leskelődött befelé az előszobaablakon, és azt nézte, hány cipőt is kellene megtöltenie ajándékkal. Sehogy sem stimmelt. Huszonöt darabot számolt már harmadjára is.
- Hogy lehet, hogy páratlan? morfondírozott hangosan.
- Úgy, hogy a tizenharmadik családtag is féllábú! Itt lakik az én párom! Rikkantott egy zoknihang mögötte. A Mikulás összerezzent, mert nem csak hogy nem látott még beszélő zoknit, de éles hangjával még képes lett volna felverni a ház népét. Miután így elsimult a cipők számának rejtélye, a Mikulás csendre intette a zoknit, majd suttogva kikérdezte, hogy komolyak-e a szándékai. Miután meggyőződött szándékainak tisztességéről, a Mikulás megkönnyebbülten lopakodott be a házba, és mivel neki is megesett a szíve a páratlan zoknin, elvállalta, hogy megkeresi a másik csíkos lábravalót. Nem volt nehéz dolga, igen erős szag vezette, egészen az ittas nagypapa egy szál lábáig. Nagy levegőt vett, és óvatosan nekiállt lehámozni a zoknit, de a bolyhos anyag beleakadt a bütykébe, és kicsit rángatni kellett, hogy lejöjjön. Felébredt erre a nagypapa, és meglepődve dörmögte:
- Dik mán, a Mikolás is a mi fajtánk, lopjaja zoknimat! Ha ezt az ombuccmannak elmesélem!
De a Mikulás megvásárolta a hallgatását egy pálinkával töltött szaloncukorral, és hanyatt-homlok kislisszolt a házból.
Bepattantak a Marót Pista bácsi kocsijába, és meg sem álltak a Teszkó parkolóig. Elő akarták venni a zoknikat, hogy tanúi lehessenek a nagy találkozásnak, de meghűlt bennük a pálinka, mert csak a büdösebbiket találták meg. Kiszálltak, szentségeltek, hogy tán a Nagysándor telepen hagyták a másikat, és most hogy a pékbe menjenek vissza, de egyszerre meghallották az éles zoknihangot:
- A vonóhorogra tekeredtem izgalmamban, szedjetek le!
Marót Pista bácsi nem volt rest, hátraszaladt, letekerte, kisimította, és letette a motorháztetőre. A Mikulás elővette a büdösebbik csíkost, és a párja mellé fektette. Azok megörültek, és menten egymásba gömbölyödtek. Marót Pista bácsi pironkodva elfordult, és megvárta, amíg a zokninász rendben lefolyik, addig megevett egy kapros-tejfölös lángost a Mikulással. Majd búcsút intett neki, zsebre gyűrte a zoknikat, hazavitte, és jól kimosta őket. Azóta is párban hordja őket, ahogy illik.

Derengő

2011-11-28T10:33:00.001+01:00

zúzmarás szemfedő
kényszer szülte reggel
jégvirágos pupillákon
álom táncol, vedd el
a hideget, dérbe tekert szilánk
búzavirágkéket hazudik a gázláng

odakint-kint-kint
egyedül fáznak
a meztelen ágak
idebent-sem-szent
lila érintéstől
csikorog a bőr
kimerülten várnak
új táncra a lábak

ma is eljössz, mindig várlak
felébredek, megtalállak
méz és tej és kalács terem
fázós bőröm tenyereden
megolvad és vajjá puhul
szám szélére mosoly gurul

kávéfőző-dorombolás
párás zuhanyban dalolás
plüsspapucs és bolyhos mellény
végre itt vagy, ülj már mellém

Gyökeres változás

2011-11-20T11:25:00.001+01:00

Nevető szeptemberi délután volt, amikor elindult otthonról.A magát nyárinak hazudó időben szikráztak a fűszálak. Olyan volt,mintha a meleg a Jóisten nagylelkű ajándéka lett volna a fázós szívűeknek. Aférfi jól ismerte az erdei utakat, mindig a fák közé menekült a hétköznapiharapások elől. Most ugyan nem menekült, csak a fák közé hajtotta a szíve. Széldúdolt a hajában, madárszóra vette a levegőt.

Jó darabot bejárt már, amikor azt érezte, elfáradt.Legkedvesebb helyén, egy jegenyék karikázta tisztáson állt.Lefeküdt a nyárillatú fűbe, elálmélkodott a hangyák fegyelmezett járásán,megfigyelte gondosan kitaposott ösvényeiket, és arra gondolt: milyen jó lenneúgy ismerni az állatok csapásait, mint a város utcáit. Erdei térképetkészítene, nem riasztaná meg többet az őzeket, kitérne a méhek légifolyosóielől, és elgördítené a kavicsokat és faágakat a hangyák útjából. A levelektánca álomba zsongította. Az erdő elválaszthatatlanrészeként lélegzett, sejtjei feloldódnak a napmelegben és a földbe olvadnak. Levélsuhogásraébredt. Karjai mereven nyújtóztak felfelé Fura pózban aludtam el, mosolygottmagában. Kinyitotta a szemét, és majd’ elszédült abba, amit látott. Hiszen nemis fekszik, hanem áll! Próbálta kitalálni, mióta alvajáró, forgolódott volna,ha tud. Lépni próbált, de nem mozdult a lába. Lenézett és mélységesmegdöbbenéssel látta, hogy lábai helyén gyökerek nőttek.

- Neked aztán földbe gyökerezett a lábad, kacagott egy hangfelé, de senkit sem látott. – Itt vagyok, szomszéd – integetett egy jegenyejobbról. Ne ijedj meg. Ha jól csinálod, mindent látsz, amit pedig nem, aztelmondják neked. Ahányféle madár, annyi mindent tud, ahányféle bogár, annyifeléjár. Adj nekik árnyékot és szállást és elnyered a bizalmukat. Ne félj, én isígy kezdem. Azelőtt erdőkerülő voltam, magányos, mint a napba kiáltott szó.Aztán egy délután ezen a tisztáson aludtam el, és jegenyeként ébredtem. Jobbratőled a kerületi díjbeszedő ágaskodik az ég felé, de mióta fává változott, nemhajlandó megszólalni. Szabálykövető jószág, ezért úgy tudja, a fák nembeszélnek. Meglátod, nem rosszabb, mint embernek lenni.

Teszkó

2011-10-25T21:39:00.001+02:00

leértékelt darabok közt zizeg

az életem

ömlesztett javakban turkálnak

éhesen

kúszok a vevők kosarába

egy tekintet

fitymálón sötétlik, ez selejt

szerinted?

Sculpture

2011-10-02T21:22:00.001+02:00

Don't crack me open
unless you want broken
wrinkled skin-porcelain
my love is hard to gain

Ki tudja

2011-09-08T12:23:00.000+02:00

A redőny hosszúkás résein át beszűrődő kora délutáni fény napöltésekként csíkozta a függönyt. Anya lassuló légzéssel süllyedt szenderedésbe. Utolsó éber kilégzésével még belesuttogta a párnába, hogy úgy vágyik a nyugalomra, mint egy falat kenyérre. Egy olyan életről álmodott, amelyben a napok lassan hömpölyögnek, megnyugtató egyhangúságban és nem állít be hozzá több váratlan és mozgalmas esemény. Pihentető álmából egy szemtelen fénysugár ébresztette fel, amely épp a szemhéjára vetődött. Úgy érezte magát, mint aki egy bödönnyi meleg levesből kel. Az álom puhára és omlósra főzte, a fáradtság lecsöpögött róla, és bizsergő jókedvvel fogott hozzá a maradék házimunkához. Előtte azonban gondosan lesimogatta a párnáról a belealudt gyűrődéseket. Mintha újra orrában érezte volna a nagymama házának tiszta illatát, aki sok évtizeddel ezelőtt az ő születésére varrta és hímezte volna a huzatot. A belsejét már régóta ki kellett volna cserélnie, ő mégsem tudta rászánni magát, hiszen az még a nagymama tyúkjainak tollával volt töltve. Nem tudta, miért, de dúdolva pördült kettőt a tengelye körül, majd kiszaladt a szobából, mint egy fiatal lány. Csengettek, és ő futott ajtót nyitni.

A fiú ma hosszú idő után haza látogatott, és mivel épp nem volt otthon senki, zaklatott fáradtsága miatt lefeküdt aludni. Nem volt kedve rendesen megvetni az ágyát, inkább a kanapéra feküdt, a nagymama párnáját behúzta a feje alá, sóhajtott egyet, és már aludt is. Szerelemről álmodott. Ez nem volt újdonság, hiszen szerették a lányok, minden mosolyával újakat főzött meg, de ő kitartott kedvese mellett, jóban-rosszban. Az utóbbi időben inkább csak rosszban. A fiú meg volt győződve, hogy ezt a lányt neki teremtették, és nekiállt új boldogságot csiholni. Szentül hitte, hogy sikerülni fog, hiszen minden jel erre mutatott. Mindenki szerette őket együtt látni, mindenki szurkolt nekik, hogy rohanó szerelmük lépteit sikerüljön összehangolni. Kulcszörgés ébresztette fel, hazajött az édesanyja. Jólesően nyújtózott egyet, megölelte a párnát,tekintetével beleringatta magát a huzat kacskaringós mintájába, és a nagymama jutott eszébe. Látta maga előtt nyugodt mozdulatait, és a kép láttán minden eddigi nyugtalansága elmúlt. Lassan feltápászkodott, és komótosan kisétált a szobából, hogy édesanyját üdvözölje.

Látszólagos higgadtság aludt a kanapén. A fiú nővére, egy szép fiatalasszony jött haza pár napra, hogy végiggondolja, hogyan tovább. Pontosabban mondva a szakításhoz gyűjtött erőt, és úgy érezte, régi otthonában megtalálja. Bár már döntött, de a lépés maga még váratott magára. Nem akart sietni, tudta, azzal elrontana mindent. A régről ismerős szagok és illatok hamar álomba ringatták. Álmában olybá tűnt, mintha úgy találta volna meg áhított szabadságát és nyugalmát, hogy nem voltak kevesebben körülötte. Amilyen megingathatatlanul feküdt le, olyan bizonytalanul ébredt, de valahogy nem bánta. Úgy érezte, mintha kiszélesedett volna a tér, amelynek eddig csak egy szeletét látta, mert a többi részére árnyék vetült. Az arca bizsergett: a párna hímzése mintát nyomott az arcára.

Egy hónappal később napsugaras hangok szűrődtek ki a házból. Családi ebédünnep volt, mindenki ragyogott. Anya mozgásában és tekintetében egy fiatalasszony tüze pezsgett. Nem volt többé fáradt. Ugyanis egy hónappal azelőtt tévedésből becsengetett hozzá egy férfi. A város meghívására érkezett. Járta az országot cimbalmával és koncertezett. Édesanya akkori jókedvében beinvitálta az idegent, és egy tea mellett útbaigazította. A férfi cserébe játszott neki egy kicsit, Anya pedig énekkel kísérte. A férfi nyelt egyet és megkérte, tartson vele. Anya alig akarta elhinni, hogy a saját hangját hallja, amint beleegyezik.

A fiú arca még mindig szomorú volt, de már nem elgyötört. Elnyerte a külföldi ösztöndíjat, amit csak a rend kedvéért pályázott meg. Nem is hitte, hogy esélye lehet, és tudta, hogy barátnőjének végleg búcsút mondhatna ezzel. Valóban, amikor a lány megtudta, hogy elutazik, azonnal véget vetett kettőjüknek. A fiú megértette: nem is voltak ők annyira egymásnak teremtve. Sajnálta, de meg nem bánta. Kihúzta magát, tudta, hogy minden a helyén van. Készült az útra.

A nővére alig fért a bőrébe. Nem csoda, hiszen most már ketten laktak benne. Amikor megtudta, nagyon megijedt, mert nem akarta megmenteni a házasságát. Aztán kiderült, hogy nem is kell, a férje megtette. Kinyitotta a szívét a felesége előtt, aki újra otthonra lelt benne. Nyugalom járta be a szobát, ha a fiatalasszony megjelent. Boldog volt.

Koccintottak a változásra. Egyikük sem mondta ki, de mindannyian arra a napra gondoltak, amikor a hűvös nappaliban aludtak el a nagymama párnáján. Arra gondoltak: egyikük sem azt kapta, amire vágyott, mégsem alakulhatott volna jobban. A napfény a párnára ült, és a minták mintha mosolyogtak volna.

Esti jaj

2011-08-24T20:37:00.005+02:00

az este békés fájdalmában

ott voltál a fák alatt

rezegtek a csendszilánkok
felettük idő haladt

puha bajszán egyensúlyoz

idejét múlt képeket

te meg én a világ ellen

elhamvasztott életek

porát sóhaj fújja messze

lusta léptű kóbor este

tördelő

2011-08-20T08:24:00.002+02:00

kiölsz belőlem mindent

ami fáj

az volt a legjobb,

amikor nem voltál kényelmes

otthonba fojtott álmaidat beisszák

a kudarc keserű párnái

A Napgyermek Születése

2011-08-14T13:38:00.003+02:00

Akkoriban még semmi emberi nem létezett, de az élet már jelen volt a kezdetektől fogva. A születés és a halál békésen megfértek egymás mellett a sötétben. A vízben, a földben, a levelekben és az állatokban. Nem látták, csak érezték egymást. Nem volt könnyű az életük ebben a sötétben, de az állatok nem is tudták volna másképp elképzelni.
Egészen addig, amíg Anyateknős el nem kezdte tanítgatni kislányát a test működésére. Minden alkatrészét végigsimogatta, és elmagyarázta mi mire való.

- A lábad elvisz ahová csak akarod. Nem olyan gyorsan, mint egy macskáé, de jó szerszámok azért. A teknőd a házad, a menedéked. Azért kemény, hogy megvédjen a lepottyanó gyümölcsöktől. A szád megrágja az élelmet, amit most még én hozok neked, de amit később neked kell megszerezned. A szád énekel is és kérdez.

- És a szemem mire jó?

- Becsukod, ha alszol, és kinyitod, ha felébredsz.

- De miért nyitom ki, ha nem ezáltal történik semmi?

Anyateknős nem tudta a választ. A Gyermek megkérdezte a vizet, a földet, a leveleket és a többi állatot, de ők sem tudták. Ekkor találkozott Istennel, aki a halgyerekeket tanította úszni.

- Mire való a szemem?

- Hogy lásd a világot magad körül.

- Mi az, hogy látni?

- Érezni, de nem szagolni, hallani, ízlelni vagy érinteni.

- Akkor szerintem én nem látok. Te látsz?

- Igen, és te is fogsz.

- Mikor?

- Menj haza, nőj fel. Legyél jó leánya édesanyádnak, és ha eljön az ideje, elmondom.

A Gyermek hazament és megpróbált jó leánya lenni édesanyjának. Nehéz volt. Annyira szeretett volna látni, és várnia kellett, amíg felnő. Hogy gyorsabban teljen az idő, Anyateknős meséket mondott, énekelt és válaszolgatott kérdéseire egész nap.

Az idő lassan elsettenkedett, és a Gyermek felnőtt. Elfogytak a kérdései, az összes mesét és dalt kívülről tudta, amelyeket az édesanyjától tanult. Isten eljött hozzá és megkérdezte:

- Még mindig szeretnél látni?

- Jobban, mint valaha. Eljött az idő?

- Nem, de már elindult. Egy meleg, fényes nap kell, hogy láss. Te fogod kihordani, te leszel az anyja.

- Mikor?

- Már azóta az édesanyja vagy, amióta látni akarsz. A méhedben növekszik. Mondd el neki az összes mesét, énekeld el neki a dalokat, amelyeket megtanultál. A Napgyermek alszik, de hall téged, és amikor eljön az ideje, hogy ragyogjon, felébred.

A Teknős keresett egy olyan vackot, ahol nem hall semmit, csak a saját hangját, ahogy mesél és énekel. Egyre forróbbá vált a méhe, és mire eljött a Napgyermek születésének napja, a forróság elviselhetetlenné vált a Teknős számára. Érezte, ahogyan égeti a Napgyermek, aki felébredt és ragyogni kezdett. Faágakon ugrált fel az égig. Az állatok örömtáncot jártak, hogy látják egymást, a vizet, a földet és a leveleket. Csodálták a színeket. Az állatgyerekek fogócskázni és bújócskázni kezdtek, így találtak rá a Teknős hamutól szürkéllő páncéljára.

Jégoldó

2011-07-31T21:42:00.000+02:00

gyorsan élő állatoktól reng a végtelen

álmaimból kilopták a szót, a védtelen

képek fáznak, nem mesélnek

szürke fényből visszanéznek

szívemre fény csordul-cseppen

könnyeimtől visszaretten

hogyha fázol, jól vigyázz, hív a tűz szava

énekkel bélelt kabátod könnyen elkapja

dúdolj fehér hópelyheket

kergess titkos fényjeleket

kezedbe szívem simuljon

benne macska doromboljon

Tyúk vagy tojás?

2011-07-27T19:25:00.002+02:00

Rossz a kérdés. Tyúk és Tojás együtt utaztak természetes élőhelyükre, az első Földre érkező állatszállítmánnyal. Zajos szomszédaik Tyúk idegeire mentek. Fölöttük a tengeri csillagok ropták megállás nélkül, élvezték, hogy akárhogy fordulnak, egyik lábuk mindig éri a földet. A csillagok mellett három hal gyártotta bugyuta szóvicceit és harsányan nevettek rajtuk. Mikor Tyúk átkopogott, azok visszakiabáltak:

- Élet-HALál kérdés? Ha nem, nem HALlózzon itt, semmi baj. Jöjjön át inkább, legyen az asztHALtársaságunk.

Tyúk felhúzta az orrát a pimaszságon, és úgy tett, mint aki meg sem HALlotta. Tőlük balra, halkabb, de annál zavaróbb hangok szűrődtek át. Polipék nem tudtak betelni egymással.

- Na ja, nyolc karral könnyű változatosan… dohogott Tyúk, majd Tojáshoz fordult:

- Te nem vagy valami beszédes, de annyi baj legyen. Ha kikelsz és megnősz, te leszel a férjem.

Ha sejtette volna a hajnali kukorékolást!

Röviden

2011-07-21T13:27:00.003+02:00

Zoknimban lakik a szagértelem
műértő macskám érzi: szerelem

Otthon

2011-07-17T20:34:00.000+02:00

én vagyok a hegyi tisztás
te vagy rajta a fűsuhogás
gyermekünk a levelek tánca
s ha a felhőket zivatar rázza
nevetésünket madarak dalolják
fészkünket napsugárnyalábokból rakják

Örökség

2011-06-07T11:47:00.000+02:00

ezer tengerben lakom
zöld csillag az otthonom
fák alatt ha elmegyek
mind tudják a nevemet
napsugárból ágyat szövök
kis felhőkbe könnyet töltök

szívemben a hold nevet
szél selymezi fényemet
szél kacag, ha duzzogok
az ő szavára hallgatok
folyó vagyok, végtelen
megpihenhetsz lelkemen

Segélyvonal

2011-05-24T11:36:00.001+02:00

Addiktológia? Jó napot kívánok. Szeretnék megszabadulni a mérgemtől... illetve a mérlegemtől, nyelvbotlás volt. Igen, függök tőle. Naponta többször is. Azt is, amit nem lehet. Addig csűröm-fárasztom, amíg már nem ficánkol többé, csak ott fekszik a serpenyőjében. És ha nem mutat súlyt, nagyon haragszom rá. Igen, kiakadok. Mint a mérleg nyelve, mikor túl nagyot mérek vele. Van fogalma arról, hogy hányszor kalapáltam már ki és kalibráltam újra? Volt, hogy egészen a totálkárból építettem újra. Hogyhogy minek? Mert ezzel mérem az életet. Maga miben méri, talán időben? Na ugye. Még szerencse. Én mértem abban is. Hülyeség. És költséges is. Két atombiztos svájci karórát is elnyűttem. Aztán kidobtam őket és már nem vettem újat. Hogy miért nem csinálom ugyanezt a mérleggel? Észnél van? Akkor mivel mérjek? Talán tippeljem meg séróból? Na ugye. Hogy-hogy hallgassak? Szép kis segélyvonal, lekussoltatják a pácienst! Hogy hallgassak belülre? Hova, a gyomromra? Az szokott szólni. Feljebb? Tüdő? Fej? Halló... ott van még?... Szétkapcsoltak!

Nagypapa prédát statuál

2011-05-10T14:15:00.007+02:00

Nagy az én vétkem. Felhúztam egy besavanyodott kisnyugdíjast, akinek valószínűleg otthon nem engedik meg, hogy állva pisiljen, ráadásul minden étkezés után el kell mosnia a műfogsorát, ezért csupán az élteti, ha népet nevelhet a nyílt utcán. Mielőtt az emberjogi toleránsok kiakadnának, szeretném leszögezni, hogy az égvilágon semmi bajom az idősekkel, sőt. Viszont a kor önmagában még mindig nem érdem, és a buszon átadott ülőhelyen kívül nem jogosít fel sok mindenre. Tisztában vagyok azzal is, hogy minden életkornak megvan a maga idegesítő stikkje, még a mi irigyelt huszonéves fajtánknak is. Mindent jobban tudunk (mint 0-99 éves korig bárki emberfia, igen, még te is, aki olvasod), még mindig meg akarjuk váltani a világot, és még mindig képesek vagyunk relatívvá/kisasztallá/vízibivallyá inni magunkat.
Na de sztoriban voltam, mert az úgy volt, hogy. Állok a zebránál, körülnézek. Ugyan piros, de nem jön semmi, ezért úgy döntök, átmegyek (tudom, csúnya dolog, de ne akadjunk meg itt, kétsávos, tökéletesen belátható útról van szó). Szemben vátesznagypapa, egyik kezével a kisonokája kezit fogja, de hopp, mi ez, a másikat hirtelen hitlertatásba emeli és nekiáll fennhangon osztani, hogy én ezt hogy képzelem és tessék, az ilyenek miatt megy fel a parizer és a Blikk ára és miattam nem átlátható a kormány költségvetése sem (vagy valami ilyes', épp zenét hallgattam). Gyors helyzetanalízis. Oké, mondja meg kisonokának, hogy látod, a néni butaságot csinál, nem szabad a piroson átmenni, de mi okosak vagyunk és megvárjuk. De NE osszon be! Így hát kard ki kard, én is elővettem a kezem és parodizálva az ő kartartását közöltem, hogy csúnya dolog mutogatni. Erre ő habzó szájjal elkezdett üvölteni, hogy az ilyenek miatt jut csődbe az összes devizahiteles és romlik meg a hús a boltban (vagy hasonló) mire visszaszóltam, hogy kiabálni is nagyon csúnya dolog, főleg idegenekkel a nyílt utcán. Eddigre pont átértem a zebrán, így a végső pészméker-aritmiát már nem volt időm megvárni, a történet vége kvázi nyitott.
Vessünk hát számot. Az én nevelésem sikerült? Nem, én már csak egy ilyen szar szemét szar alak maradok.
Kisonoka megtudta a tutit? Itt trabantkombi-
és fékszárnyszakértőnket, Vé mint Vida Istvánt idézném majdnem szó szerint, aki szerint a kisgyermek érzékeny és formálható lelkében a következő játszódott le: "Valaki mondja a magáét, VALAKI MONDJA A MAGÁÉT, nem baj, én túrom az orrom, de mindjárt telenyomom homokkal a számat az oviban, miután leszedtem az orrommal a kakaóról a pillét."
Nagyapa jól járt? Jól hát, ő az igazi nyertes, hetekig mesélheti az esztékában, hogy van igazság, mégis csak szemét világban élünk, ő megmondta.

Katalepszia

2011-04-26T20:28:00.000+02:00

szomorú a tavasz
ha minden újra
terem
csak te
nem
fáradt remények
ülnek ízetlen
szigeteken
féleszmélsz talán
kár
minden vers
elmúlt már
terített asztalon
bebalzsamozva
fekszik a halál

Legyen Ön is pocok!

2011-04-07T11:00:00.002+02:00

Fél nyolc, szürkület, trillába fúló tavaszi hangok. Annyi várakozás után végre itt állok a szájsebészeti rendelő előtt, hogy átvehessem nyereményemet: kipróbálhatom, milyen pocoknak lenni. Elégedetten sóhajtok, majd benyitok.
Az orvos üdvözöl: neked mit csinálunk ma, drága? – kérdi, mintha csak a manikűröshöz jöttem volna. Ki kellene vésni egy még ki sem nőtt bölcsességfogamat – lehelem lágyan. Egy pillanat – szól az orvos, majd négy másik beteg ellátása után (milyen jó, hogy megbeszélt időpontra jöttem) már rögtön be is invitál és beleültet a kivégzőszékbe. Rám mosolyog. Kérem, hogy nyugtasson meg, mert nagyon félek. Megnézi a röntgent és füttyent egyet: tyű, ez jó nagy szopás lesz! Bizakodva kérdezem: azért csak nem olyan vészes, ugye? Erre ő: dehogynem, nézzem meg, vért fognak izzadni. Ez az, én is pont így képzeltem.
Indításnak két Lidocain. Nem lesz ez kevés? – fut át az agyamon, majd mikor a szike belém vág, a válasz mintegy magától megszületik: de bazmeg! Kapok még kettőt. Kérdem: ugye semmilyen fájdalmat nem fogok érezni? Hát, éleset biztos nem, csak nagyon fog feszíteni. De jó, így már nem is félek. Hanem rettegek. A műtősnő kérdezi: eddig is fel volt puffadva a fél arcom? Naná, így hordom, mert nekem így tetszik, ezt most komolyan kérdezi? Az orvos legyint: csak egy kis hematóma. Belenézek a tükörbe. Ez nektek kicsi? Egy fél disznót kényelmesen elhordanék benne. Érdeklődöm, mennyi ideig tart előreláthatólag a műtét, tapasztalt pocoktársaim szerint olyan tíz perc-negyedóra, igaz ez? Megnyugtatnak: húsz perc és másfél óra között bármennyi időt igénybe vehet, de lehet, hogy többet. Lemossák az arcom valami kellemes, sósavszerűen maró folyadékkal, letakarják a fél fejem azzal az émelyítően szép, kórházzöld ronggyal. Akkor vágjunk bele. Ez tényleg irdatlanul feszít. Már ketten vannak könyékig a számban, és biztatóan közlik, hogy még nyomát sem látják a fogamnak, de úgy saccolják, a fülemnél lehet valahol. Ó, móka-kacagás! Végre megvan a fog, de annyira rá van fordulva a fogsoromra, hogy kell egy kis kapaszkodót fúrni bele, hogy ki lehessen feszíteni. Elővesznek egy kisebb ütvefúrót, majd feltolják az agyamig. Ráz-zúg, RÁZ-ZÚG, RÁZ-ZÚG, úgy érzem, kiesik a szemem, mekkora lyukat akartok, a négyes metró fog itt eljárni? Látják, hogy kékülök. Ugye nem fogok elájulni? Akkor meg ne sóhajtozzak, csak szép nyugodtan lélegezzek. Hogyne kérem, elnézést. A műtősnő teli erőből tartja a fejem, az orvos vésővel-kalapáccsal-tűzzel-vassal-vencsellővel nekiesik a számnak, recseg valami belül, majd kétszeri nekiveselkedésre kifeszíti a fogam. Kint van, örülünk. Na de mi az a félcentis, véres-húsos csontszilánk mellette? Ó, az az állkapcsomból van. Mondom nem baj ez? Erre ők: á, nem. Naná, nem nektek fog hiányozni. Hanem nekem, éjszaka, amikor kimegy a négy Lidocain és még nem hat a Donalgin, és annyira fáj belül a csontomban, hogy gondolkozom, mi ilyenkor az elfogadott protokoll: összefossam avagy összehányjam magam. Végül higiéniai és gazdasági megfontolásból a görcsös zokogás mellett döntök, de hamar rájövök, hogy jobb abbahagyni, mert nem szabad orrot fújni. Ezt az orvos mondta, miután még este tízkor ijedten visszaszaladtam, hogy szerintem átszakadt az arcüregem, mert szelel a fejem. Kinevet, majd letilt az orrfújásról.
Most úgy érzem, mintha giliszták mászkálnának a számban, mert teli van az ínyem varrattal és minden nyeléssel megmozdul a cérna vége. A fejem csak nő, de csak jobboldalt, idén az aszimmetrikus a divat. Már csak akkor fáj, ha nyelek, eszek, beszélek vagy fekszem, de ezeket a ritka luxusnak számító funkciókat végül is könnyen ki lehet iktatni egy hétre. Elvileg van két gyógyhatású macskám, akik arra vannak programozva, hogy körbedoromboljanak, de ehelyett azon kaptam őket, hogy a nappaliban hevernek, mint akik jól végezték dolgukat. Mondom, helló, tessék jönni az ágyba sajnálkozva dörgölőzni! Erre az egyik kelletlenül feláll, átjön, megszagol, vállat von: ennek úgyis annyi, majd visszamegy a nappaliba. Hákkösz. Nem baj, nemsokára meggyógyulok, és újra mehetek Dr. Empátiuszhoz, mert a másik oldalon is szunnyad az ínyemben egy újabb, átmeneti pocoklétre jogosító, ~~persona~~ denta non grata.

Készenléti önvallomás

2011-03-10T17:31:00.003+01:00

Mármint hogy készen vagyok, mint a matekházi, lévén, hogy nőiességem pirosan lobogva zászlót bontott, mint minden hónapban. Laikusoknak (férfiaknak) pontosítanám, mi történik ilyenkor.
-7. nap
Mintegy készülve az eseményre, sziklaszilárd tepsivel való arconcsapási hajlam bont virágot zaklatott elmédben, mindenki ellen, aki piszkál, hozzád szól, él, mozog és nem macska.
-6. nap
Az első légzsákok felfúvódnak, kellemes esztétikai, ám kevésbé kellemes szenzoriális élményt nyújtva ezzel a kedves tulajdonosnak (hozzányúlsz, meghalsz).
-5. nap
Kitavaszodik az arcodon/hátadon/mellkasodon/térdhajlatodon (nóóórmális?): otrombán-pirosan rügyeznek a fent említett tájak.
-4. nap
Elsírod magad azon, ahogy kinyílik egy virág egy jutyúb videón.
-3. nap
Arra kelsz, hogy egy ólomvonat nőtt a méhedbe. Cipeled, bár nehéz.
-2. nap
Rájössz, hogy lábak nélkül jobb az élet, mert a mostani járószervek tőből akarnak leszakadni.
-1. nap
Csendes haldoklással töltött nap után kimerülten fekszel le este nyolckor, és gondolatban bocsánatot kérsz minden, az elmúlt napokban elkövetett vagy kigondolt gaztettedért.

Dídéj
Arra kelsz hogy görcsöl az altájad, de röhögsz,mert azt álmodtad, hogy. Vendégségben vagy, nincs szabad vécé, így a dolgozószoba székére kakkantasz, hogy majd összeszeded, és elcsomagolod a félig használt zsebkendődbe. Éppen bele akarnád adjusztálni a bogyókat, mire azok neveletlenül szétgurulnak. Össze akarod szedni, erre bejön anyád és nekiáll röhögni azon, ahogy vadászod a szart, és hívja a többieket is. Felébredsz. ANALizálnád, ha tudnád, de minden gondolat fáj. Kikúszol az ágyból, majd visszafordulsz az otthagyott végtagjaidért, összeszeded magad, és tyúklépésben betipegsz dolgozni. Elmeséled a munkatársaidnak, mit álmodtál, és az egyetlen férfi ahelyett, hogy sajnálkozna, lepipál, hogy ez semmi, az ő kakája beszélni is szokott. Megölnéd, ha még lenne erőd, de így csak legyintesz: empátiából egyes, tessék leülni. Egész nap sajnálatra méltó arcot viselsz smink helyett, és ingázol a csokiautomata és a vécé között. Négy-öt nap alatt szép lassan visszarendeződsz emberformába, és újra lesz bő két, normális heted.

Öt szóból

2011-02-24T16:20:00.003+01:00

A minap azt a feladatot kaptam, hogy a következő öt szó köré szőjek mesét: abrosz, keszkenő, malom, kecskegida, hernyó. Íme a végtermék.

Az abrosz hetek óta szomorúan kuksolt a szekrényben, hasztalan várta, hogy rányissák az ajtót. Arról álmodott, hogy egyszer az ünnepi szalvétaszettel kerül egy asztalra. A szalvéták nagyon előkelők voltak, ezért csak illusztris alkalmakkor szerepeltek. Finom hímzésük és kényes anyaguk miatt keszkenőknek becézték őket, és az abrosz szerelmes volt a sárga selyemfonallal szegettbe, de hiába, hisz ő csak egy mezei, hétköznapi jószág volt.
Egy nap nyílt a szekrényajtó, és az abrosz szíve nagyot dobbant - most eljött az én időm - gondolta. Tévedett. Tavaszi rendrakás volt, és mivel úgy ítélték meg, hogy az abrosz megszolgálta a maga idejét, kirakták a kuka mellé egy zsákba, a kifakult törölközőkkel és hálóvá vékonyult zoknikkal együtt. Egy guberáló család fogta meg a zsákot, és már vitték is. Az abrosz már látta a sanyarú véget: beletörlik az orrukat és a zsíros kezüket, soha többet nem mossák ki, és addig használják, míg a végén felismerhetetlenek lesznek a mintái és a kosz rákeményedik. Behunyta a szemét és megadta magát. Egyszer csak friss levegőt érzett: kinyílt a zsák szája és ahogy kinézett, egy ócskapiacon találta magát. Nem nagyon válogattak a vevők, minden hamar gazdára talált. Az abroszt egy szegény asszony vette meg, a hóna alá csapta, és már indultak is hazafelé.
Az asszony a családjával egy régi, romos malomban lakott, amelyhez egy kis tanya is tartozott. A család állattartásból élt: kecskéket, tyúkokat és disznókat neveltek. Bár szegényes volt a háztartás, a tisztaságra nagyon ügyeltek. Az abrosz sűrűn volt mosásban, csípte-koptatta szálait az olcsó mosószer, de hálás volt a gondoskodásért. Egy nyári napon a gazdasszony kiszaladt a kertbe, mert a tyúkok épp a friss vetést kapirgálták, és az ajtó nyitva maradt. Egy kíváncsi kecskegida kopogott be kis patáin, és kíváncsian nekiállt körbekóstolni, ami ehető. Megrágta a készülő ebéd minden hozzávalóját, majd nekilátott a fogantyúknak, függönyöknek és az abrosznak is. Sikítva tépték a fogak a szálakat, a gida módszeresen haladt, és szépen körberágta szegény abroszt. Mire a gazdasszony visszatért, már csak a menthetetlen romokat takaríthatta el. Az abroszból annyi sem maradt, amennyi egy konyharuhára elegendő lett volna, így a fa alatti szemétgyűjtő tetején landolt. Napok teltek el teljes csöndességben, míg egyszer csak valami pici ráesett az abroszra.
- Hát te ki vagy? Csodálkozott az abrosz.
- Hernyó.
- Milyen hernyó?
- Természetesen selyemhernyó - húzta ki magát a kis jövevény - Sajnos lefújt a szél az ágamról. Ha valahogy vissza tudnál juttatni, meghálálnám.
Az abrosz kinyújtotta a z egyik csücskét, és addig kúpászkodott, amíg bele nem kapott a szél, és fel nem repítette a fa tetejére. Ott rátekeredett egy ágra, a hernyó kikúszott a szélére, és elkezdte leróni háláját: gyönyörű selyemből pótolta a terítő szétrágott darabjait, és hívta barátait, a pintyőkéket, akik sáfrányt hoztak, és sárgára festették az abroszt.
Két napja száradt épp, amikor egy bolond szélvihar letekerte az ágról és messzire fújta. Az abrosz nagyon elszomorodott, mert igen megszerette új otthonát. Magatehetetlenül feküdt a földön, sarkait cibálta a szél, amikor egy kislánykéz felemelte.
- Nézd, anya, a közepe pont olyan, mint a régi terítőnknek! Vigyük haza!
Az abroszt gondosan összehajtották és hazavitték, langyos vízben óvatosan kimosták, megszárogatták és szekrénybe tették. Hosszú napokat aludt át. Arra ébredt, hogy nyílik az ajtó, kiveszik és felteszik az asztalra. A kislány születésnapját ünnepelték. Édes torta illata szállt, izgatottan csörögtek az ünnepi étkészlet tagjai, és finom anyagdarabok pihentek rajta: a keszkenők! Összemosolygott a sárga hímzésűvel, és igyekezett minél simábbnak és jobb tapintásúnak látszani. A pompásan sikerült zsúr után az abrosz a keszkenőkkel egy polcra került, és azóta is a sárga hímzésűvel összesimulva meséli kalandjait a konyharuháknak.

Jószagú vágyak

2011-01-12T13:34:00.002+01:00

szertelen fészekben éj költi álmait
csillagot bogarat számlálók vágyait
tölti kész formákba

kő-hold tüzén sülnek a szívrebbenések
sötét odakozmált tekintettel nézek
az égi pékségre

jószagú vágyakért tartom a kosaram
sosemvolt örömből fonott a teteje
borzongva-szepegve adom át most magam
csillagom közelít, megbénít ereje

sorstalan jó szakács cukormáz köténye:
a tejút visz felfelé, nézd, vezet a fénye
tollpihe-világba

két csillag rám pillant tudom, hogy megjöttem
szemed mézeskalács-melegét követtem
a világ végére

jószagú vágyakkal teli a kosaram
született örömből fonott a teteje
boldogan nevetve adom át most magam
csillagom bennem van, megtelít ereje

csillagom benned van, szerelem a neve

Költözés

2011-01-04T21:59:00.002+01:00

buborék-otthonom
mozdulok, szétpattan
hasztalan ülök a hontalan habokban

új házat építek
félmerész reményből
félelem füstje szepeg ki a kéményből

álmodok biztosat
betonba ölt vágyak
meghalnak megszöknek rám többé nem várnak

csigaház a váram
elbújhatok benne
jön velem bárhová, minden elfér benne

Vissza a feladónak

2010-12-15T10:08:00.002+01:00

megmérem kilóra
túl sok lett, maradhat
el nem apadó fogyóeszköz a bánat
kiabálva bújtam el, tudja, hol találhat
poste restante levelezek saját magammal
titkosírással üveglapra írom pókhálóval:

ha te tudnád, amit még én sem,
akkor végre jó barátok lennénk.

Tükör-kép-más

2010-12-14T16:34:00.001+01:00

Puha léptű este lopózott a házak közé és benézett az ablakon. A szobában szelíd fényű lámpa gyúlt, körülfolyta fényével a tárgyakat. A kék falon megszámlálhatatlanul soknak tűnő, különböző alakú, apró tükör lógott, amelyek egyszerre verték vissza a megadó, sárga fényt. Az asszony egy székben ült, mozdulatlanul. Kőhideg vonásai közt csak a tekintete élt. Találomra belenézett az egyik tükörbe. Peckes tekintetű, sudár, cirmos kandúr nézett vissza rá. Hunyorított, beleszagolt a levegőbe, felszegte a farkát, és elindult az ösztönei vezette irányba. Hangtalanul lépkedett az alkonyi utcán, beszívta a készülő vacsorák illatát, megleste a hazaérkezők révbe ért örömét és a fáradtak megadó mozdulatait. Nem volt sem éhes, sem fáradt, csak ment egyre előre hullámzó, táncos léptekkel. Felszökött az útjába kerülő fa legalsó ágára, körmeit kimért pontossággal vájta a törzsbe, amíg el nem érte azt az ágat, amelyről már át tudott ugrani a háztetőre. Komótosan végigsétált a tetőgerincen, ellenőrizte, hogy az ő szaga a legerősebb a kémény tövében, újra körülspriccelte azt, majd leült és körbenézett. Kacagás hangja kúszott fel hozzá, beleborzongott az esti örömbe. Övé volt a város.

Az asszony most egy kis, hatszögletű tükörre fordította a tekintetét. Érezte, hogy mozgásban van és megfeszül a teste. Por zuhogott rá, köhögött volna, ha tud, de nem volt szája. Tégla került téglára, serényen jártak a dolgos kezek, míg egyszer csak megszólalt az ebédre hívó síp. Valaki beletörölte verejtékes, malteres kezét, zsebéből kolbászos kenyeret vett elő, majd leült. A nadrág fájdalmas szisszenéssel reccsent egyet a kövér ülepen, és megszégyenülten hallotta, hogy jőízű röhögés csattan fel körülötte. Nem voltam elég strapabíró, most ki fognak dobni vagy ami még rosszabb: hatfelé vágnak é feltörlőrongyokat csinálnak belőlem – gondolta szomorúan. Nehéz szívvel várta a műszak végét, és megadóan simult viselője combjához hazafelé menet. Otthon aztán a feleség valóban szétszabdalta, sikított az olló alatt, várta, hogy a felmosóvödörbe dobják, mert azt hitte ennél már úgysem lehet rosszabb,de egyszerre éles tűk mélyedtek belé, és mire feleszmélt, két rövidnadrág lett belőle: a kőműves gyerekeinek. A jól végzett munka után csupa játék lett az élete.

Az asszony felnézett, és egy kis kék tükörhöz lépett. Szellő játszadozott vele, hajlítgatta kedvére, hintázott jobbra-balra. Nyújtózott egyre felfelé, hogy minél szebbre-tisztábbra süsse a nap. Ő volt a legszebb virág a réten. Sárga-piros szirmait mosolygósra sütötte a nyári fény, bársonycseppek fürösztötték üdére minden hajnalban. A szerelmesét várta, a méhet, aki minden nap eljött, hogy nektárjából igyon. Ma meglepetést is tartogatott számára: szirma alatt harmatcseppet őrzött. Vigyázta gondosan, mert tudta, hogyha az irigyei észreveszik, ráuszítják a katicabogarat, aki egy szippantással eltünteti a csepp ajándékot. Végre felhangzott a várva várt zümmögés, a kis méh óvatosan szállt le, nehogy súlyával meghajlítsa a gyönge szárat, a szirmok körülölelték, és úgy csókolták, ahogy csak egy virág tud.

Könnyes szemmel sóhajtott az asszony: csak még egyet. Festett üvegű tükörbe nézett, és az egész teste felpezsdült. Ő volt a piros szín a palettán, lüktetett és forrón verte vissza a fényt. Szerencséje volt, a piktor vadul égő tüzet festett, lángai bele-belekaptak az ecsetbe, szinte magától került fel a kép a vászonra, a piros ujjongott a másik főszereplővel, a sárgával egyetemben. Majd érezte, hogy egyre lassabban mozog, halkul a pezsgés, és mire minden vonás a helyére került, a színek is odakötöttek a képre. Ideje volt, elfáradt a piros, lüktetése lanyhult, színe elmélyült, és már bölcsen mosolygott. Csodájára jártak az emberek.

Az asszony felnézett, keserű vonásai kisimultak. Megvárta, amíg kiemelik a kerekesszékből, és ágyba teszik. Álmában mosolygott.

Hópehely-buborék

2010-12-13T16:01:00.001+01:00

félárnyék fél a fény
megölel az álom
szárba szökkent gondolat
kuporog az ágyon

kínszalagszakadás
marasztalja nálam
vélt valóság gyógyítja-
azóta sem láttam

Na AZ nem úgy volt

2010-12-04T16:31:00.004+01:00

Rögtön leszögezném, hogy az nem is úgy volt. Én nem akartam olyan helyre menni, ahol hemzseg a kultúrsokk és a nagyméretű rovar. Ám a szerelem jön, butít és nagyszabású marhaságokra késztet. Persze nem azonnal, de ha a kalandvágy kitartóan nyaldossa a józan ész partjait, akkor az ellenállás megtörik, és egyenes út vezet Nigériába, egy helyi esküvőre. Mert a szerelmem a vőlegény tanúja, mindent fizetnek, tehát víájpíként ott a helyünk.

Nem volt sima ügy, már az utazás is kiharapott egy nagy szeletet a kezdeti lendületből. Azon kívül, hogy huszonnégy órán belül három idegen ország repterén is áldoztunk a szerelem oltárán, az indulás előtti éjszakán borzasztóan aludtunk, hála a kötelezően ajánlott maláriagyógyszer pszichés mellékhatásainak. A tájékoztató szerint a gyógyszer szedése nem ajánlott azoknak, akik az utóbbi időben erőteljesebb pszichés megterhelésnek voltak kitéve. Mesdames et messieurs, faites vos jeux. Egy vetélés, egy válás és a Lariam vajon mire mire mennek együtt? Az agyamra, főleg. Nehéz légzés, szívdobogás, ölni vágyás, rémálmok, mindez heti ezer forintért, hat héten át. Mert megérdemlem.

Szombat, indulás. Milánói átszállással utaztunk Londonba, majd onnan tovább Lagosba. Mivel Milánóban volt négy és fél óránk a londoni gép indulásáig, kipattantunk a városba, körbefutottuk a dómot, a Scalát, a Viktor Emánuel udvart, majd épp beestünk a check-inre. Először úgy gondoltuk, szétnézünk Londonban is, hiszen van négy óránk a lagosi indulásig, de amikor megláttuk, mennyiért vinne be a vonat a belvárosba, inkább előástuk a bőröndből a pálinkát és megkóstoltuk, hogy ellenőrizzük, nem ártott-e meg neki az út. Úgy belejöttünk, hogy majdnem elbambultuk az indulást, de végül szerencsére épp időben eszméltünk. Hatórás út vezetett Londontól Lagosig, szépségesen felszerelt repülővel, minden üléshez járt tévé, kaptunk főtt kaját, bort, takarót, nyálkahártya-repesztően száraz, meleg levegőt, zajt és rengeteg fekete embert.

Vasárnap, érkezés. Színes ruhák, évszázados kosz, eszméletlen páratartalom és hemzsegi nyüzsgés. Sehol egy fehér ember. Meglehetősen kába és ijesztő keresgélés után egymásra találtunk vendéglátóinkkal, Yinkával és Funmival - a jegyespárral, akik hazavittek minket a szállásunkra. A vőlegény egyetemi tanár, a szociológia doktora, és az ő szolgálati lakása felé hajottunk szélsebesen a rozsdalyukas, piros Mercivel. Már akkor sejthettük volna, hogy a civilizáció fogalma új kontextusban új értelmet fog nyerni, de a kis európai agyunkkal gyanútlanul és kábán utaztunk tovább, és rezzenéstelenül tűrtük a hajmeresztő közlekedést. Félelmetes volt ugyan, hogy egy motoron hárman-négyen utaznak, hogy nincsenek sávok, mindenki dudál de senki sem figyel rá, de úgy néztük, mintha ez rajtunk kívül, talán a tévében történne, hiszen mindjárt megérkezünk egy jól felszerelt, otthonos lakásba. És sajnos tényleg megérkeztünk. Csüggedt bűz, megadó kosz. Gondoltuk nem baj, legalább lezuhanyzunk. A vízszolgáltató nem így gondolta. A víz és az áram olyan volt, mint a mesében: hol volt, hol nem volt. Többnyire az utóbbi, így aztán vödörrel locsoltuk le magunkat a gondosan odakészített, ki tudja hány napos vízből. Viszont a matracunk fölé kisírtam egy szúnyoghálót, úgyhogy legalább baldachinos romantika, az volt. Yinka főzött nekünk ebédet: rizset, sült banánt, csípős hallevest és sült csirkét, megittunk rá három pálinkát, desszertként pedig nekimentem a fotel vaslábának, kislábujjal előre, ettől belilult a körmöm és lesántultam, aztán sírtam egy sort és elmentünk aludni. Este sétáltunk egyet a környéken, hogy akklimatizálódjunk. Azt hittük, a nyolcmilliós, felhőkarcolós Lagosba jöttünk, a világ hetedik leggyorsabban fejlődő városába, de az sem úgy volt. Egy negyvenezer fős településen, a Redeemer’s Camp-en laktunk, Lagostól ötven kilométerre, amely egy vallási táborból nőtte ki magát egy egyetemmel rendelkező, önellátó közösséggé. Mindent a Megváltóról és a különböző szentségekről neveztek el, de ez semmit nem mentett meg az irdatlan kosztól és az elhanyagoltságtól. Sajnos macskák nincsenek, itt nem szeretik őket (they are strange animals – már elnézést, hogy nem vagyok píszí, de bagoly mondja), úgyhogy kutyák és gyíkok képezik a cukiság-faktort. Gondoltam, már csak hetet kell aludni, és hazamegyünk…

Hétfő. Az úgy volt, hogy elmegyünk öltönyt venni a srácoknak, mert egyformában kell lenniük, van colour code, nevezetesen lila, csak erről elfelejtettek szólni. Így aztán én nem hoztam semmi lilát, csak a kislábujjam körmét, szóval még nekem is nézni kellett volna valamit, különben lőttek a színeknek és a harmóniának. Erre természetesen nem maradt idő, mint ahogy a tengerpartra meg lagosi városnézésre sem, mert olyan afrikai tempóban haladt a vásárlás, hogy az egész nap ráment, annak ellenére, hogy mindent egyetlen boltban vettünk meg. Nem baj, legalább ízelítőt kaptunk a helyi életérzésből. Lagos elővárosában vásároltunk, ami rögtön olyan forgalmas, mint két Debrecen, cserébe nincsenek sávok, sem járda, jönnek szembe mindenhonnan, mindenki dudál de senki sem fékez, tehát óvatos számításaim szerint az egy főre eső halálközeli élmény meghaladja a 15/napot. Szeméthegyek, kamionok és hevenyészett piacok képezik a panorámát az út menten, mindenki megy valahova vagy vár valamire vagy árul valamit: fáradt olajat, lyukas gumit, romlott kaját, aszott kecskét. Mikor hazaértünk, még pont volt folyóvíz, de nőttek hozzá cuki kis fekete férgek is (egy soha fel nem száradó tócsa áll ugyanis a fürdőszobában, mert a padló legalacsonyabb pontja még véletlenül sem a lefolyó közelébe esik, és hát pont beletenyésztek). Szóltam Yinkának, hogy cselekedjen, erre ő végigöntötte a padlót budipucoló lötyivel és ezzel a problémát elintézettnek tekintette. Aztán mire legközelebb kimerészkedtem a fürdőbe, a férgek mellé egy gigacsótány is odahaldoklott. Mindennapi csótányunkat add meg nékünk ma.

Kedd. Reggel Roland rosszul lett, és gyakorlatilag azonnal felment a láza. Úgy volt, hogy Yinka elszalad az egyetemre, elintéz néhány sürgős dolgot, aztán visszajön értünk és megyünk az orvoshoz. Hat órával később már el is jutottunk a kórházba, ahol vért vettek tőle és megállapították, hogy szalmonellát kapott (én mondtam, hogy ne egyen a halból...). Egész nap feküdt, majd másnapra lement a laza, kapott antibiotikumot, és az orvos a lelkünkre kötötte, hogy szedjük csak szorgosan tovább a maláriagyógyszert. Tiltakoztunk, hogy szihéjsen kikészülünk tőle,erre kinevetett és aszonta, szedjünk glükózt. Há’jóvan, ha más nem, a placebo hatás majd megteszi a magáét.

Szerdán, úgy tudtuk, hogy Yinka szülővárosába, a hárommilliós Ibadanba megyünk, lánykérőbe. Na, az sem úgy volt, hanem. Először megvártuk, amíg Yinka elintézi a húszperces, sürgős tennivalóját az egyetemen, majd három és fél órával később el is indultunk. Addig szakképzettséget szereztem társadalmi statisztikából: elolvastam négy-öt diplomamunkát a vallás szerepéről, nők helyzetéről és a házasság előtti szexről. Száz emberből harminc csont nélkül elhiszi, amit a rádiós vallási műsorokban hall, és a megkérdezettek fele feltétel nélkül megeszi, amit a vallási tévéműsorokban lát. A vallásban egyébként nagy pénz van (csak úgy, mint a mobilvécékben: felirat hirdeti az út mentén, hogy Shit business is serious business). Több száz bejegyzett egyházról tudunk, ugyanis itt az élelmes ember a hasára üt, és azt mondja, Jézus megjelent álmában és meghagyta neki, hogy alapítsa meg a földi mennyország egyházát, és ő szépen meggazdagszik. Na de vissza a számokhoz. A nők csupán négy százalékának segít a férjük a házimunka elvégzésében, és a tizenhat évesek nyolcvan százaléka már nem szűz, mi több, aktív szexuális életet él. Bár az AIDS-es megbetegedések száma csökkent a gumi óvszer elterjedésének köszönhetően, azért az egyetemi hirdetőtáblán megtaláltuk a frissen kicsapott diákok listáját, és az egyik srácot pont óvszer (na jó és alkohol) birtoklásáért (de nem használatáért) rúgtak ki.

Jó két órás út vezetett Ibadanba, ahol felszedtük Yinka pereputtyát, hogy onnan konvojban menjünk tovább Ilotiba, egy kis faluba, a lányos házhoz. Előtte még várost néztünk (értsd: földszintes kecskéket, kecskeszart, koldusokat, szmogot és nyomort), Angelina Jolie-t és Brad Pittet játszottunk (ránk bízták Yinka nővérének három gyerekét, ebből a legkisebb, a másfél éves örök szövetséget kötött Rolanddal), aztán megaludtunk Yinkánál (értsd: visszasírtuk az előző szállást, mert az ibadani legénylakásban még nagyobb redva volt, mint a Lagos melletti szolgálati lakásban, valamint egyáltalán nem volt folyóvíz, áram csak generátorról ment, amit inkább kikapcsoltunk, mert fulladoztunk a benzingőztől).

Csütörtökön étlen-szomjan indultunk lánykérőbe, mert "time was not really on our side" (ÉTLEN, SZOMJAN, ÉN!), majd egy rövid kényszer-kajaszünet (muszáj volt, kivertem a hisztit) és röpke háromórás út után, másfél órás késéssel, megérkeztünk Ilotiba. Igen, a vőlegény másfél órát késett a saját eljegyzéséről, és ezt a százfős vendégsereg szemrebbenés nélkül fogadta. Gyorsan átöltöztünk színes, helyi hacukákba, hogy aztán tanúi lehessünk egy éneklős-kiabálós-dobolós, pénzdobálós, hajbókolós ceremóniának. Másfél órás dalban-mondom-el engedélykérés után az örömszülők áldásukat adták a és frigyre, majd a vőlegény prezentálta a lány szülei által összeírt requirement list összes elemét (a lány árát): vagy ötven kiló, rózsaszín masnival átkötött jamgyökeret, gyümölcstálat, üdítőket (szigorúan no alkolhol), aranyórát, pénzt meg még ezer firlefrancot, cserébe megkapta a nőt, oszt utána táncoltunk. Ez volt a legjobb része az útnak, mert nem volt szmog és nem volt szemét, valamint mert túléltem egy nomád kakkantást - budi híján - egy kis falusi ösvény közepén (tudom, hogynézmánki, de én be nem megyek a bokorba, még rámugrik egy kecske méretű szöcskeféreg és kiszívja a lelkemet, és különben sem látott senki). A nap legviccesebb eseménye azonban mégis csak az volt, hogy a menyasszony testvére velem akarta tölteni az éjszakát. Először azt hittem, mókázik, de kiderült, hogy igen komolyan gondolja, alig tudtam szabadulni. A buli egyébiránt itt nagyon energiagazdaságos: nincs piálás, déltől délután négyig tart a zsúr, aztán mindenki mehet dolgára, tehát nincs másnap és nincs fáradtság.

Pénteken az egyetem sofőrje és Yinka egyik tanítványa bevittek minket Lagosba. Óriási csalódás volt, csak úgy, mint Ibadan, mert olyan, hogy városközpont, NINCS. Van néhány magas épület, köztük hatalmas üres placcok, pár fasza szálló a kínaiaknak, akik belefolytak a helyi gazdaságba, aztán van még szürkésbarna színű, mocskos tenger, szemetes tengerparttal, és irdatlan forgalom. Viszont megtudtuk, mi fán terem az igazi riszájkling: láttunk fából tákolt teherautót és nájlonszatyor-vitorlás halászhajókat.

Szombat, esküvő. Praise the Loooooooord! Összetevők: egy zenekar, egy harminctagú, transzba esett gospelkórus, öt lelkész in da ném of Dzsízöz, álleluja, két órás beszéd, színes ruhák, elfogódott menyasszony, kis tánc, kaja, az esküvői torta rituális felvágása de meg nem evése (?!), majd délután négykor záróra. Este bepakoltunk, söröztünk, pálinkáztunk és őszintén örültünk, hogy másnap indulunk haza.

Vasárnap akkora dugóba keveredtünk a reptér felé vezető úton, hogy azt hittük, nem érjük el a gépet. Történt ugyanis, hogy a miniszterelnök utazni méltóztatott valahová, ezért lezárták az egész autópályát, hogy a nyolcvan autós konvoj az emberek kellő csodálata mellett haladhasson el. A reptéren lefizettük a személyzetet, hogy soron kívül vizsgáljanak át és végre túljussunk a check-inen, és még így sem voltunk biztosak abban, hogy felférünk a gépre, de végül sikerült, és az utolsó korty pálinkától boldogan vártuk a felszállást. A repülő egy órával később indult ugyan, mint kellett volna, de mi a célközeliek nyugalmával úgy voltunk vele, hogy úgyis elérjük a londoni csatlakozást, ezért nyugodtan élveztük az utat és a kaját, amit adtak.
Ez dupla hiba volt. Egyrészt lekéstük a londoni gépünket, másrészt olyan irdatlan beteg lettem a kurva marhahústól, hogy nagyon. De erről később. London, Heathrow, szitáló eső, sűrű könnyzápor és hiperventiláció az elszalasztott járat miatt, majd get a grip és futás a Lutonra, ahonnan a Wizzair olcsóér hazarepít. Egy sarokban ágyat vetettünk a szennyes ruháinkból, és próbáltunk aludni, de előtte még megittuk életünk legszarabb sörét (Pride of Nigeria - mondtaja felirat rajta).

Reggel már éreztem, hogy morognak a beleim, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Mikor aztán Pestről hazafelé nyolcszor kellett megállni, rázott a hideg, és kiabáltam, hogy „mi lesz, ha befosok a gatyámba, a kapcsolatunk még nem elég érett ehhez”, na akkor már tudtam, hogy baj van, de azt nem, hogy mekkora, és örültem hogy végül csak nem tojtam össze magam. Otthon aztán fokozódott a félelem és reszketés. Hajnalban már 39,3 fokos láztól sírtam, majd bélgörcsöktől, de a csúcspont a budin ért utol, ahol is elájultam, és arra ébredtem, hogy fekszem a padlón és magatehetetlenül fosok. Véreset. Az ügyelet nem akart kijönni, úgyhogy inkább bementünk a kórházba. Fertőző osztály, infúzió, sós tea, levegő után kapkodós irtózatos fájás, fájás, fájás (többé nem félek a szüléstől). Két nap félkóma után lassan alábbhagyott a láz, csökkentek a görcsök, a hasmenés maradt, de letagadtam, nehogy benntartsanak, és a harmadik napon hazaimádkoztam magam. Ez nagy részben köszönhető a szájmenéses az-én-életem-a-legszarabb néninek is, akiben a szobatársamat tisztelhettem, és aki mindenáron meg akart győzni, hogy legyek a Sanyi fia új felesége (meny kettőpontnulla), majd kidobatja azt a semmirekellő jelenlegi asszonyt. Még négy napig hivatalosan lábadoztam otthon, tehát már csak naponta ötször ment a hasam, és már nem iszonyúan fájt vécére menni, csak nagyon. Azért hálás vagyok, hogy itthon jött ki a baj, kicsit még nagyobb para lett volna egy kinti kórházban. A legerősebb gyógyító faktornak édesanyám új macskája, Pamut bizonyult, akit kölcsönkaptam két napra. Vasárnap megkaptam a zárójelentést, jelentem különleges vagyok, ilyet az orvos nem látott tíz éve, a nagyszabású diagnózis ugyanis nem más, mint vérhas. Végre kaptam antibiotikumot, ami két nap alatt rendbe tett. Bélügyileg. Aztán bónuszként kaptam egy fájdalmas húgyúti fertőzést, amire elropogtattam még egy sor antibiotikumot, amitől persze kiújult a candidám. Háromból három lyuk tropa.

Záróakkordként még volt egy félórás telefonos megbeszélésem Richárd Richárddal a járványügyről (Piró barátnőm szerint mindenkivel kibasznak valahogy a szülei, van, akivel például ilyen hülye nevekkel), aki élénken érdeklődött a vécépucolási, székelési, étkezési és egyéb testi szokásaimról, majd minden létező adatot felvett rólam, hozzátartozóimról, barátaimról és üzletfeleimről, akik az elmúlt időszakban használták a vécémet. Ha értem jön egy fehér, rácsos autó, és veszélyes hulladékként elvisznek a fehérjegyárba, azért jó volt itt, veletek.

Múlató

2010-10-10T15:54:00.003+02:00

A bizonytalanság egyenetlen

barázdáin végigfolyik az idő

félelmet-reményt betemet

a végén csak egy lebbenő

foltot látsz saját kis magadból

egy szóval sem búcsúzol az ittmaradottaktól

rozsdás szájával beléd harap az ősz

fegyver a kezedben, sóhajtasz és lősz.

Él-elem

2010-10-03T15:42:00.003+02:00

Ma ne gyere el hozzám, nem leszek otthon,
elmegyek tüzet fogni
izgága idegszál-indákon indulok félve
csigolyáim csigalépcsőin ereszkedem lefelé
lelkemet lélekvesztőn engedem
a zsigeri tűz táncoló tengerébe
magamat kergetem, eldobom a pórázt
szótlanul szétroppan jólnevelt szájkosaram
végre megvagy, megvagyok, győztem
nevetés füröszt fényesre
örömszagú ének puha burka ölel
sercegve nyújtózkodom
és végre új évszakot teremtek

jégtiszta sikoltással ébredek
pimasz virággá nyílok
kacagó gyümölcsöt hozok
szikráim fickándoznak az illatos avarban

Simogatós

2010-10-03T15:41:00.001+02:00

A gesztenyefa boldogtalan volt. Elégedetlenkedő – morogtak a környékbeli tölgyek. Inkább örülne a sok kis gesztenyegyereknek, ahogyan mi a kis makkoknak. Kicsit szégyellte is magát a gesztenyefa, hiszen kivételesen jól bánt vele a természet. Addig-addig sóhajtozott, hogy hiányzik neki az érintés, hogy ötujjú levéltenyereket kapott. Igen ám, de nincs kit megsimogatni velük. A gesztenyeburkok szúrnak, a többi fa pedig túl messze van. A szomszéd tölgyek nem bírták hallgatni a gesztenyefa susogó sóhajait, így elhívták hozzá Doktor Harkályt, aki alaposan megkopogtatta, de semmit nem talált. Ágról ágra ugrálva töprengett a megoldáson, majd elsuttogta gondolatát a fának.
- Hosszú, fájdalmas kezelés lesz, de jövő tavaszra végzünk.
Minden nap eljött és vájt egy kicsit a fatörzsbe. A fának potyogtak a könnyei. Eljött az ősz, kirepültek a gesztenyegyerekek, legalább a burkok nem szúrták. Télen lassan lépkedtek a napok, és a fa nehezen aludt el, mert jobban fázott az egyre mélyülő vájat miatt.
Tavasszal csiklandozásra ébredt, kis lábak futkostak rajta: egy mókuscsalád rendezkedett be éppen az immáron kész odúban. Örömében a fa kinyújtóztatta ágait, mielőbbi levélbontáson szorgoskodott, és nagyon hálás volt a harkálynak.

Falatnyi

2010-09-21T12:00:00.006+02:00

Csillagot kértem
levélen ülve
megkaptam végre,
hitetlen-félve
nyújtottam nyelvem
a törékeny fénybe.
Fehér illatára
emlékszem egészen
elillant, elúszott
varjútollú félszem.

Két csepp szerelem

2010-09-15T11:57:00.000+02:00

Az ég sötétszürkén tombol, és vakmerő villámokkal dobálja a reszkető Földet. Pillanatokon belül milliónyi esőcsepp születik, hogy aztán gyors és összevissza életüket a Nap szárítsa fel. Felhőanya kipréselte esőcsepp-gyermekeit a testéből, és azok rögtön nekiindultak lefelé vezető, meredek útjuknak. Cseppfi meglátta, hogy Csepplány összeszorított szemmel zuhan.

- Miért nem nyitod ki a szemed, és nézel körül?

- Mert félek megszeretni bármit is, ha ilyen rövid az élet.

- De akkor mit vársz ettől a rövid élettől? A kérdések Csepplány annyira meglepődött, hogy kinyitotta a szemét, és Cseppfi ragyogó szemébe nézett.

- Téged – suttogták egyszerre. A szél olyan erősen fújt, hogy hiába próbáltak, nem tudtak közelebb kerülni egymáshoz.A Föld szédítő gyorsasággal közeledett. Csak remélhették, hogy elég közel maradnak egymáshoz ahhoz, hogy ugyanabba a pocsolyába érkezzenek. Szívdobbanásnyi idő múlva mindketten becsapódtak. A pocsolyában ezer társuk zsizsegett és kiabált izgatottan: most mi lesz? Cseppfi kétségveesetten úszott fel-alá, és kereste Csepplányt, csak jöttek és jöttek az újabb esőcseppek, majd végre megpillantotta: a pocsolya tetején lebegett. Megfogta és lehúzta a pocsolya mélyére.

- Így tovább fogunk élni, a Nap később talál majd ránk – kiabálta.

A vihar végetért, és a Nap buzgón nyújtogatta sugarait. A kis szerelmesek olyan szorosan ölelték egymást, hogy végül egyetlen cseppé olvadtak össze, és észre sem vették, amikor felszáradtak. Másnap volt az év leghosszabb napja, annak ellenére, hogy Szentivánéj már rég elmúlt. A Nap egyszerűen elfelejtett továbbhaladni, mert a legszebb virágot bámulta, amely az előző napi pocsolya helyén nőtt.

2010-09-03T16:51:00.000+02:00

Pöttyös babszem papírhajóban
színes tollak őrzik álmát
utat tör a jeges tóban
szégyenükben elolvadnak a jégszilánkok
kukoricaérésnyi idő múlva
lehajtják súlyos fejüket a napraforgók
otthonod a napsugarak tánca
a száraz szirmok felszisszennek
mindig is ismertelek
most végre megláthatnálak
de már csak csukott szemmel tehetem.

Nyárbefőtt

2010-09-02T11:11:00.000+02:00

Jövő nyárfavirágzásig elteszek egy csokor frissen vágott fűillatot, felöntöm önfeledt vízcsobogással, szórok rá bárányfelhő-göndörödést és zsizsegő bogáréneket. Kibélelem hajnali nemfázással, tapadós párával és nemtörődöm lebbenéssel. Felülre teszem a kacagó incselkedéseket, a felszabadult tekintetek hívogató ígéretét és a virágzás örömét. Amikor kész, napsugarat fonok a hajamba, hogy el ne felejtsem minden reggel megkóstolni egy kiskanállal.

Főnix

2010-08-18T12:06:00.003+02:00

Fekete pernye száll hamvadó bánatra
félelem betemet
gyógyító hang-indák simítsák selymesre
cserepes szívemet
napszagú leplekben járhatnánk szél nyomán
ha tudod nevemet
éneked fénybe zár örömöm körbejár
vezeti kezemet

Ingoványadt

2010-08-06T10:44:00.000+02:00

kifutnak kezemből a percek
homokszemei a kőszáli-létnek
kapaszkodom a nyüszítésbe
ma nem vagyok otthon idebent

Reggel

2010-08-05T09:53:00.001+02:00

macskákkal álmodtam és veled
doromboltam buborékban
borzolta sejtéseimet egy félmeleg villanás,
hogy minden a helyén van és minden mozgásban
otthon van a napsütés sárga éneke
keresztet vetett rám egy felhő mosolya

Enjambement

2010-08-04T20:52:00.002+02:00

Fűszeres szavaid kavarják ízesre
perceim esetleges lassúsággal
telnek a szemeim csordultig
hangodtól kondul a lelkem
billentyűje zaját révedten lesni
vágyom párás ölelésre
nyílik a testünk
rezzenése az élet ébredése

Felelgetős

2010-07-28T15:20:00.001+02:00

nem félni, az volna jó
örömre hívogató
sugaras szemednek
igent mondani
szikla-hűs kezemnek
simogatást lopni
pillangószárnyammal
nevetést hintenék
szunnyadó szívemre
lángot énekelnék

ne félj, hisz pereg az élet
nincs helye itt bal agyféltekének
itt a csípős, zsíros, de oly finom lángos
az élet az úgy szép, ha.. úgy szép, ha páros

2010-06-20T14:07:00.005+02:00

Nappal

szókavicsok peregnek
szemfedél, le vele
szétszórja szirmaim
az ébredés szele
kavicsok és szirmok
semmi nem az enyém
itt állok pucéran
a világ legtetején

Éjszaka

titkomat ringatom
csillagszagú éjben
társaságért kiált
hagyom, hadd beszéljen.

mozdulatunk fénye
meglebben az ágyon
bársonyból kivágott
pillantásod vágyom

IRODAlom 3 – Birodalmi fajhatározó avagy a bajok eredete

2010-06-17T12:22:00.002+02:00

Most kezd bonyolódni, ezért kapaszkodjatok és próbáljátok megjegyezni, ki kicsoda a Birodalomban. Először vegyük az általánosságokat.

Vannak a mindentudálékos orkangyalok, akik az összes felesleges kérdésre tudják a választ. Életüket és vérüket a Birodalomnak szentelik, mert szegények annyira csúnyák vagy szociopaták, hogy rég lemondtak arról, hogy rendes életük legyen. Minden nemi jellegüket hatalomvággyá szublimálják, míg nemtelen terroristákká válnak. Legtöbbször eladják a lelküket ötezer bruttó fizuemelésért és varázsütésre agymosottá válnak. Könnyen ki lehet őket szúrni, az ork chartok élén állnak.
Ezek ellentettjei a leszarinok, akik bejönnek, megcsinálják, hazamennek, nem lesz birodalmi laptopjuk, se karrierük, de vállfájásuk és szorulásuk sem. Csendes, szívós, intelligens fajta.
A gumigerincűek mindig úgy beszélnek, ahogy a szél fúj, ha neked van igazad, akkor is ők jönnek ki nyertesként minden csatából. Egyetlen ismert ellenszerük az ignorálás.
A szopókok az őszinteség bajnokai, akik kiállnak az igazukér¬t. Így aztán sosem jutnak előrébb, mert veszélyesnek nyilvánítják és válogatott szivatásokkal (például koncepciós telefonkonferencia perekkel) leépítik őket, hogy minél kevesebb társukat rontsák meg.
A papírpofák azok az ál-nagyszájúak, akik biztonságos helyzetben a mellüket verve megmondják a frankót, de éles helyzetben természetesen nyüszítve kussolnak.
A fostobák a legjobb birodalomépítők, egyszerűek, mint egy bot, de nem ellenkeznek a feladatok elvégése ellen. Mivel nem ők a legügyesebb szerszámok a ládában, csak türelemmel és szájbarágással érhetünk velük célt, viszont nyugdíjig kiszolgálnak.

A tudomány mai állása szerint a fajták közti kereszteződés és mutálódás elég gyakori, és állandóan jelennek meg új fajok.
Lételemünk a felelősségelhárítás – ez a Birodalom de facto mottója, de jure viszont a megtévesztő Merj különbözni. A gond igazából azzal van, hogy lefelejtették a mondat második felét, ezért a sok tudatlan addig merészkedik a különbözőséggel, amíg sziszegve tudtukra nem adják azt: és véged van. A titkos mottónak megfelelően mindenkinek több főnöke van, amelynek lényege, hogy gond esetén kényelmesen egymásra háríthatják a felelősséget.
Mikroközösségünk tagjait az alábbi egyedek képezik.

Egyikfőnök, akinek közeledtét autópálya szélességű parfümcsík és gyomorröhögés jelzi. Két teljes állással büszkélkedhet: egyik a birodalmi menedzser státusz, másik egy sutyi saját vállalkozás, ahol alufóliába burkolt papírpénzt paníroznak és rántanak ki, hogy eltegyék azt rosszabb időkre.

Másikfőnök egy fostoboid orkangyal, aki mindent harmincszor megrág, de semmit nem nyel le. Róla elég is ennyi.

Korbács kisasszony pontszerű termetét hangjával és éles eszével ellensúlyozza, amely csípve csap le a kellemetlennek ítélt alakokra, nagyjából úgy, mintha kimérten arcon basznának egy oszló hallal.

Zsibbadtka konzervatív külseje és viselkedése kicsattanó humort és kombinációs képességeket rejt. Megbuherál minden keze ügyébe akadó táblázatot és adatbázist, rendszeres zene- és szóvicc utánpótlást biztosít a lufihámozásba monotult kollégáinak, és csodálatos tematikus házibulikat szervez alteregója, a flegma pincérlány típusú Vica hoppmesterkedésével.

A troll-szerű Kobrapú minden tudományát a tökig letolt nadrágjában tartja, amelynek farzsebében egy kétliteres, fröccsöntött Koccintós palack is lazán elfér alkalomadtán. Hablatyban ő a király, veszettül pakolja egymás mellé az össze nem illő szavakat, és mesterien ötvözi a transzcendest a vulgárissal.

Uzsika kötelességtudó, cseppet kényszeres, ám eszes és humorérzékeny gyakornoklány, aki zsenge életfelfogásával és szókincsével sokat tesz a csapathoz. Amikor „bebaszcsizik”, még a szokásosnál is többször adja tudtunkra, hogy „bírja a burcinkat”, de ezt minden alkalommal megbocsájtuk neki. Legjobban papírbarátjával ért szót, róla még mesélünk.

Nincs már közösség házi depressziós nélkül, úgyhogy bemutatjuk Keserinát, aki gyönyörű arcával és rendíthetetlen jóindulatával egy madonna is lehetne, ha nem írná ki magára, hogy töröljétek belém a lábatokat, szenvedni akarok bármi áron. A munkáját gyűlöli, de neveltetéséből adódóan nem vált munkahelyet, a fickója mellett lassan elhervad, de ő csak fut utána, mint vak a padlógázzal elhajtó villamos után. Most épp meg van fázva, úgy köhög, mint egy krokodil, de nem megy el orvoshoz, inkább túladagolja a köptetőt.

A többiekről menet közben ejtünk szót.

Viráglány

2010-06-10T10:53:00.003+02:00

Selymes virágot bont
a kíváncsiság bennem
szirmaiban idegen
vágy duzzad
hirtelen illata
visszahökkent

Nevető eső
hergeli
türelmes tücsökzene
növeszti titkon
napujjak fésülgetik
éneklő színeit

Ne nézd, csak sötétben,
nehogy elhervadjon.

Jövőkép

2010-06-09T08:52:00.003+02:00

Tyutyu:Ha nyugdíjas leszek, folyvást utazhatok hozzád Debibe, ingyér. Útközben pöcsmelegítőt kötök meg vókmenen Piafot hallgatok, metál hangerőn, és sajtreszelő hangon éneklem, hogy "nóóóóóón, hrrrrjendöhjeeen, nóóóón, zsönö höghetö hrrrrrrrrjeeeee"....

Pipi: És ilyen színes, vidám klepetyusokban fogunk járni. Két kattant szottyadék. Macskuszokat meg felöltöztetejük cukorbabának, és kiskosárban hordozzuk magunkkal. Fickókat rákapcsoljuk a hordozható vastüdőre, és jöhetnek ők is.

Tyutyu: És majd berúgunk egy pohár bortól a Békás tó partján.

Pipi: Fajin lesz. És a röhögéstől kiköpjük a protkónkat és beesik a tóba, és onnantól kezdve az egyik békának nagyon széles lesz a mosolya.

Tyutyu: Igen, meg ijesztgetjük az embereket az odvas szánkkal. Cuppogunk nekik. Csücsörgünk. És kigáncsoljuk egymást a járókerettel.

Pipi: Juhú, geci öregasszonyok leszünk. Rúzsfoltot kenünk mindenkire és cvikipuszit adunk a snájdig fiatalembereknek. Özönvíz előtti, romlott cukorkákat osztogatunk a kisgyerekeknek, meg hullaszínű pókhálóterítőt a fiatal rokonlányoknak.

Tutyu: És versenyzünk, kinek van nagyobb bugyija.

Pipi: Például az egyheti nagybevásárlás elfér-e benne.

Tutyu: Meg poénból tangában táncolunk majd a Budapest Parádén és örvendezünk, hogy már nem kell gyantázni, mert kihullott a szőr.

Pipi: Cserébe remélem nem vándorol át a pofánkra. Bele a diónyi bibircsókokba. Annyi májfoltunk lesz, hogy azzal szórakozunk, hogy tollal összekötjük a foltokat, és mindig más alakzat jön ki.

Tyutyu: És csúcsidőben járunk majd műszaki boltokba és kiabáljuk, hogy ember a Holdoooon!

Pipi: És súlyos félórákra lekapcsoljuk az összes eladót, mert fogalmunk nem lesz, hogy mi micsoda. Kedveském, mongyamár mjez? Elektromos ösztöke? A főiskolás szeretőmhöz kell. Mjúzik centerre gyűjt, de azér meg kell ám dógozni! Csak a baj van vele. Bezzeg az én időmben, mikor háromötven vót a benzin...

Tyutyu: Akkor ezt lezsíroztuk, beírom a naptáramba. Csekély negyven év múlva találkozunk.

(Köszi Kakukk!)

Titok-kelepce

2010-06-08T09:02:00.003+02:00

várom a délutánt
mikor kusza rengetegben
félve iszamodunk
testünk menthetetlen
parázsból rajzolt
sárkányt eregetünk
nevetés-sikollyal
felhőt keretezünk

kis, színes tollakat úsztatunk az égen
összemosolygunk a sárga napsütésben

IRODAlom 2 - Mókamorál

2010-06-07T22:19:00.002+02:00

Globalizál, ironizál, idealizál

Lássuk, mit tudunk eddig. Például azt, hogy valószínűleg könnyebb finggal kiirtani a szemellenzős, dobozban gondolkodó emberkéket, mint rugalmasságra, vagy ne adj’ Isten gondolkodásra bírni őket. Viszont mivel az első opcióhoz legalább egy Magyarország méretű karfiolültetvényt kellene befalni, a második lehetőség pedig kivitelezhetetlen, marad a harmadik: megtanulni élni vele. Ezt pedig még az a tény sem könnyíti meg, hogy én sem vagyok különb a Deákné vásznánál, néha bizony felveszem a szemellenzőt, és belebújok a dobozba.

Mentségemre szóljon, hogy nehezen megemészthető népekkel dolgozom: halfejű szélfúttákkal, vagyis írekkel és angolokkal, valamint bulizós békazabálókkal, a.k.a. franciákkal. Semmi baj nem lenne velük, ha jómagam is angol vagy francia lennék. Esetleg angol-francia, mint a Párizsban kiadott Oxford zsebszótár. De mivel e népek szemében csak egy közép-keleti ország olcsó munkaerő-egysége vagyok, aki tőlük veszi el a munkát (amit egyébként derogál nekik elvégezni), ha nem szeretnék megkattani, nincs mit tenni, nevetnem kell rajtuk (bár nekik azt mondom, velük). Vagy ámulnom, milyen olajozottan mennek náluk bizonyos dolgok, és hogy „szerencsére” vannak rokon vonások a mi munkamorálunkkal (a keresett személyek letagadása, a kötelezően elvárt munka megtagadása, a többiek hibáztatása). Vagy minden empátiámat latba vetve a helyükbe képzelem magam.

Ha például angol lennék, munka után öltönyben kocsmáznék, porból főznék krumplipürét a családomnak, vagy elvinném őket vacsorázni egy pubba, mer’ fussa rá, és a báránycomb kukoricavirág-mártásos szaftja gyöngyözne kerek állunkon (talán ezért nem születhettem angolnak, hiszen allergiás vagyok a kukoricavirág-porra). Lehetetlenül szűk, de háromszintes házban laknék egy kövér macskával, a lépcsőkre süppedős szőnyeget ragasztanék, hogy véletlenül se lehessen feltakarítani, ha sáros cipőben rálépünk, amit miért is ne tennénk, hisz nem kell levenni otthon sem. Nem zavarna, hogy a fülemből is esővíz folyik, tizenöt fokban és erős szélben is kis szoknyában és nyitott orrú cipőben mászkálnék, és elhinném, hogy a frizura így is tart, ellenben naponta sápítoznék az időn, hogy háu teriböl, és szívnám az orrom, ahelyett, hogy kifújnám, ha nagyon megszorulnék, egy természetes mozdulattal a ruhaujjamba törölném. Az idősek mindig visszamosolyognának rám, és bármikor szóba elegyedhetnénk az élet fontos (időjárás) és kevésbé fontos (egészség és család) dolgairól.

Ha francia lennék, nem csinálnék lelkiismereti kérdést a munkából, hiszen nem az én vállalatom, és különben is, minél tovább halogatom egy munka elvégzését, annál kevésbé fognak rá emlékezni. Ez a savoir vivre és nonchalance lételemem lenne. A Tom Hankset gondolkodás nélkül Tomanksz-nak, Hugh Grantet meg Ügrannak ejteném. Végre én is képes lennék ugyanazt a szolgáltatást véletlenül háromszor kiszámlázni, különböző összegben, majd elnézést kérni, és újra megtenni. Ha megkérdeznék az e-mail címemet, nem tudnám, mert sosem használom, és azt is elfelejteném, hova írtam fel. Kizárólag telefonon, faxon és postai úton kommunikálnék, mert a telefont nem venném fel, a faxot és a levelet letagadnám. Ha mégis utolérnek, felháborodnék, hogy hagyjanak már nekem egy kis időt, hiszen még csak egy hónapja járt le a számla. Hanyatt-homlok futnék tüntetni, ha öttől hatig telefonkonferenciára köteleznének, és a Le Monde címlapjára tetetném azt a kifőzdét, aminek a sültjében talált műanyagdarabja felhasította az ínyemet.

Realizál

Itthon viszont csak annyit tehetek, hogy leszopogatom a szaftot az alattomos, műanyag “tettesről”, egy gondosan megírt cetlin a karbantartó kolléga asztalára helyezem, amelyre dörgedelmes válasz érkezik: inkább írjak róla ímélt, amit húsz emberen keresztül továbbít, mielőtt eljut az illetékesnek. Majd kapok a konyhafőnöktől egy bocsánatkérést, hogy ez nem fordul elő többször, és így is lesz, mert legközelebb már csótányt találok a rizsben, vagy kettészedem a muffint, amely a játék- meglepetés-finomság szentháromságát lerombolván belülről küllemre és szagra olybá tűnik, mintha telehokizták volna.
A gyomorforgató ebéd után az elégedett dolgozó (én-e?) örömmel veti bele magát a munkába. Miért is ne tenné, hiszen pénzbehajtóvá kupálták ki, aki a jóléti vigyoriak, vagyis az amerikai anyabirodalom hűbéreseként halfejűeket és békazabálókat piszkálhat telefonon. Ez pedig csak egy darabig vicces. A végső csalódás napja az lőn, amikor odapálla feneke a székhez egy tizenkét órás munkanap után, és megvilágosoda, miszerint a fontoskodó céges rövidítések csupán értelmetlen szóvázak valának. Siváran porzott nyelve a magyarral nem helyettesíthető vállalati nyelvtől, és mivel kézzel fogható eredménye nem volt a munkának, kezdte úgy érezni, hogy a semmiből bizony nem lehet valamit csinálni. Akkor kezdett el körülnézni, vajon a többiek hogy viselik ezt az agyszomorító állapotot, és kincsekre talált…

Három

2010-05-29T20:33:00.004+02:00

Szőrmentén távolodik
a fénycsőbe tekert élet.
Ki voltál nekem,
az leszek magamnak.
A félelmek összesúgnak.
Kockakövön csattan
a megbánás.

Minden nap teremts új örökkévalóságot.

Tétova szellem
rezzen a fűben
tücsökmezőben
ballagunk ketten

Én és a kételyem
karöltve járunk
titokban pipacsot
szeretni vágyunk.

IRODAlom 1 - Praehistoria

2010-05-15T12:52:00.003+02:00

Okos Manó előadást tartott, és én tágra nyílt fülekkel hallgattam. A
Birodalomról mesélt, ahol mindenki fiatal és vidám, ahol hierarchia
nélkül, mégis szervezetten élnek, és túláradó szeretetüket naponta
többször kifejezésre juttatják harsány helósziákkal. Az előadás végére
tökéletesen elszánt voltam: bármit megteszek azért, hogy a
Birodalomban élhessek. Okos Manó készségesen válaszolgatott a
bekerülés feltételeit firtató kérdéseimre, és két hét múlva, minden
szükséges információ birtokában már a meghallgatáson ültem, és
próbáltam bebizonyítani, hogy a minden erőmmel a Birodalom építésén
fáradoznék. Tanúvallomást kellett tennem segítőkészségemről,
tudásszintem elégségességéről, tanulékonyságomról és
formálhatóságomról. Valami mégis hiányzott (megneszelhették a negyedik
készség hiányát), mert heteken át nem kaptam választ, végül én
kerestem meg őket, és méltóztattak bejelenteni, hogy mást
választottak, de ne csüggedjek. Márpedig én csüggedtem és haragudtam,
de megértettem, hogy számos, hithű birodalmi tanonc közül nem
várhatom, hogy engem válasszanak vagy akár csak válaszra méltassanak.
Majd mégiscsak nekibuzdultam, fél esztendő múlva újra felvételt
hirdettek, jelentkeztem, és nyertem. Örömöm határtalan volt, láttam a
jövőt: csoportvezető leszek, beutazom az egész beutaznivalót,
bennfentes kifejezésekkel kommunikálok, egyszóval végre fontos leszek.
Pályafutásomat egy utazással kezdtem, Röffhercegnővel és
Durcpuffanccsal, két új társnőmmel. Röff hálából, hogy idekerült,
elképesztően sokat mesélt hányattatott múltjáról, amelyet eleinte
szimpátiával, majd növekvő unalommal és tehetetlen udvariassággal
hallgattam. Durc minden reggel sötét karikákat rajzolt a szeme köré,
védőzsírral kente be a haját, és ecetes cukorillattal fújta be magát:
felvértezte magát a világ támadásai, főleg az emberek ellen. A
királyság európai helytartói a Hiretlenmeggazdagodott Halfejűek
országában, azon belül is Dublin városában éltek: Magas Mókus, Bármi
Áron Gyénisz és Pink Pakk Patricia eleinte örömmel fogadtak és
tanítgattak bennünket. Az idő múlásával valami miatt egyre kevesebb
kérdésünkre tudtak választ adni, ezért láthalólag nehezteltek is ránk,
így inkább nem kérdeztünk annyit. Nem babra ment a játék, a Birodalom
építése és bonyolítása egész embert kívánt, amelyre Röff teljes
hajlandóságot mutatott, míg Durc sötétülő karikákkal, én pedig heveny
nemtörődömséggel tiltakoztam. Szerencsére engem elszakított egy újabb
küldetés, a Bulizós Békazabálók irodáját kellett meglátogatnom
Párizsban. Örömmel mondtam búcsút eddigi társaimnak, és eljött
birodalmi létem legfényesebb időszaka, de erről majd később. Amikor
eljött a hazautazás ideje, nehéz lett a szívem. Sosemvolt formálhatóságom a
múlté volt, a Birodalom illúziója köddé vált, és már csak a megélhetés
és az ingyen internet kötött sanyarú hűbéresként . Féltem, hogy mindig
éhes mókavágyam elsorvad a sivár környezetben és budget bővítésért
fohászkodtam, hogy jópajtások kerülhessenek mellém. Lassan, de
biztosan gyarapodott az itthoni rabszolgacsapat, és szoros
mókakapcsolat alakult ki az arra érdemesekkel. Elhatároztam, hogy ha
szamizdat jelleggel is, de megírom benti életünk krónikáját,
elrettentő példaként, de legfőképpen a szórakozásért.

Véges végtelen

2010-04-17T08:36:00.002+02:00

Már nagyon vártam azt az egyhetes örökkévalóságot. Annyira szánalmas, hogy egy év véges idejéből csak hét nap végtelenség jut, hogy csak csodálni tudom és áhítattal várni. Az indulás előtti éjjel mindig úgy szétvet a pezsgés, hogy alig tudok elaludni, ez egyszerre felbosszant és felajz. Bár többször ellenőrzöm a csomagomat, biztosan tudom, hogy otthon marad valami, aminek hiánya elsőre fúr, majd teljesen hidegen hagy.
Zsezsegő gondolataim csak a felszállás után nyugszanak meg, mikor már kétszer is csigára tekertem a biztonsági öv hosszúra hagyott szalagját. Elszaladnak a gondolatok és tőlem távolabb, mégis körülöttem legelésznek, fantáziákon híznak. Mi vár rám? Lábnyom-lenyomatú élmények, homokként pergő, gyorsan fogyó , mégis végtelennek tűnő idő, annyi, hogy még az emésztésemet is ki tudom elemezni, négy könyvet elolvasni, számba venni kiket szeretek és kiket nem, magamba süppedni, bőrömből kiugrani. Látni, szagolni, érezni.
Most már leszállhatnánk, mennem kell, az én örökkévalóságom hamar véget ér. Arcon borít a meleg, a transzfert csak a mediterrán növények, kőházak és kecskék látványa miatt bírom ki ülve. A szállás kőpadlójából áradó bölcs hideg nyugalomra int, komótosan kipakolok, minden a helyén, fél óra alatt belakom a szobát. A teraszról a medencére és a tengerre látok – vicces, milyen jól mutat együtt a műkék és az igazi. Bár a zsolozsmázó hullámok hívnak, mégis boltba megyek először: nyaraláskor esélyt sem hagyok az éhezésnek. Szeretem, hogy erőlködnöm kell, hogy megértsem, mi van a dobozokra írva, a a cirillre hajazó görög betűket időbe telik megfejteni. A pénztárnál egy idős pár fizet. A bácsi cserzett bőrének barázdái bennszülöttnek mutatják, viszont ahogy a néni szőkés-őszes hajába belefúj a szél, rögtön látszik, hogy ő más országból való. Vegyes pár, de helyesek! Örökkévaló hülyeségem egyből levetíti egy nyugat-európai és egy mediterrán szerelem történetét. A néni egyből visszafiatalodik zsenge őzgidává, aki nagy szemével rácsodálkozik az idegen helyre, és rögtön mindent megszeret. Az izmos, életerőt kacagó fiúvá ifjodott bácsit meg főleg. Talán családi viszály is közéjük állt… A pénztáros csípős kaliszperája visszaránt az úszógumi- és dinnyeszagú boltba, én következem, fizetnem kell. Durcásan arra gondolok: az is lehet, hogy a bácsi meg a néni már megette egymás életét, és csak a megszokás miatt jönnek el nyaralni, esetleg a bácsi kevés, életben maradt családtagjait látogatják, akik már csak udvariasságból hívják meg őket évről évre, de közben reménykednek, hogy nem jönnek el. De amikor látom, ahogy a bácsi mosolyogva a néni kezéért nyúl, egészen elszégyellem magam. Mert igazán irigy vagyok. Azt hihetnék, követem őket, pedig mint kiderül, ugyanabban a szállodában lakunk, ők egy emelettel alattam. A tenger kimossa fejemből az összes eddigi tapasztalatot, gondot és agycsócsáló kérdést. Kezet fogok a tengeri füvekkel, megsimogatom a sünöket, kagylóhéjra vadászom, és szeretnék jóban lenni a halakkal. A vacsora a teraszon fogy el, és utána rögtön álomra hív az ágy.
Ébredéskor úgy érzem, mintha a kipihentségtől csak most kerülnének helyre arcom alkotóelemei. A szemeim és az szám nem is lehetne ennél jobban helyen. Kimegyek a teraszra, hogy lássam, a világ is a helyén van-e. A bácsi a medencében úszik, a néni a tengerben. Csak nem összevesztek? Miért érdekel ez engem egyáltalán? Csak nem leszek olyan szánalmas, hogy unalmamban az ő életüket követem nyomon? Hiszen nem is unatkozom. Egy kis kukkolás meg csak jót tesz. Vár a nap, a tenger, a bérelt quad, a nyugágyak, a könyvek, a tengeri herkentyűk, a gyantaízű retsina és a csodálatos érzés: szabad vagyok. Pörög az idő, de nem érzem múlását, csak abból tudom a napszakokat, hogy a testem éhséggel jelzi. Ahogy múlnak a napok, kénytelen vagyok bevallani magamnak, hogy az idős pár mindennél jobban érdekel. Még a tengernél is. Reggel együtt kelnek, mintha egyszerre működne a testük. Minden étkezésnél mást rendelnek, csak félig eszik meg az adagjukat, aztán cserélnek. Ha egész délután olvasnak a nyugágyakon, nem telik el óra anélkül, hogy meg ne érintenék egymást. Mintha ezzel jeleznék: még mindig szeretlek. Estére kiöltöznek és sétára indulnak, de egymáson kívül senkit nem vesznek észre, csak beszélgetnek mosolyogva. Ha egy könyvben olvasnám, komolyan idegesítene, amit művelnek, élőben viszont lenyűgöz. Nincs olyan pár, aki a nyaralás alatt legalább egyszer össze ne zördülne, de nekik szurkolok, hogy kibírják. Nem mintha szükségük lenne rá, szeretetük kimozdíthatalan. Szégyellhetném magam, hogy ennyire lekötik a figyelmemet, de annyira jól érzem magam, mint még soha. Nem is merem áhítani, hogy nekem ilyen öregkor jusson.
Holnap vége az örökkévalóságnak, csomagolni kell, és én nem bírom megállni, hogy meg ne szólítsam őket. Az egész délutánt azzal töltöm, hogy kitaláljam, mit mondjak. Aztán vacsoránál rendelek egy palack retsinát, odamegyek az asztalukhoz, és angolul megkérdezem, hogy nem bánnák-e, ha kicsit odaülnék hozzájuk. Természetesen nem bánják, mosolyognak, mindketten beszélnek angolul., ők maguk is így kommunikálnak.
Nahát, hogy elrepült az idő, holnap már új turnus jön. Jól érezték magukat? Jól, és maga? Kitűnően. Hova valósiak? Én görög vagyok, itt születtem, a hölgy pedig svéd. Hát maga? Magyar vagyok. Magyarország szép ország, mondják. Beáll a csend. Fészkelődök. Ne haragudjanak már a tolakodásért, de olyan béke és szeretet árad magukból, hogy megédesítette a nyaralásomat. Elmesélnék, hogy csinálják? Összenéznek, felkacagnak, mint két rosszcsont gyerek. Elmondjuk neki? Megérdemli az őszinteséget, mondjuk el. Rám néznek. Hogy csináljuk, kérdez vissza a néni. A férjem Svédországban, a bácsi felesége pedig száz kilométerre, otthon van, mi meg harminc éve minden nyáron itt találkozunk. Mért, mit gondolt, hogy mi jóban-rosszban….? Pincér, hozzon gyorsan vizet, a fiatalember elájult!

Mindenhatok

2010-02-28T20:08:00.000+01:00

Kipróbáltam, milyen nagy szavakkal dobálózni,
de elejtettem őket, elrepedtek,
és kiszállt belőlük az értelem.
Kipróbáltam, milyen kőkeményen csak előre nézni,
de tekintetem széttörte a jövő tükrét.
Most megteszek mindent,
hogy csak annyit tegyek meg, amennyi tőlem telik.

Fehér

2010-01-28T13:43:00.000+01:00

Az elsővel szerencsém volt, az szerelemből történt. Aztán volt olyan is, aki csak miattam csinálta az egész felhajtást. Azt hiszik, van tökéletes pillanat, és hogy velem megélhetik, pedig mindig közbejöhet valami. Egy rossz irányba húzódó mosoly, hamis igenek, csúnya lelkek , csupa nem várt résztvevő, hívatlan vendég. A kérlelhetetlen és elérhetetlen tökéletesség ettől még kívánatosabb. Mást jelentettem a nőknek és mást a férfiaknak. Voltam kellék, játék és cél. Kár, hogy kimentem a divatból, bár ebben a korban nem csoda. Öt év nagy idő. Sokat éltem. Ha lenne unokám, mesélhetnék neki. Már ha a menyasszonyi ruhák tudnának beszélni…

Lángalávaló

2010-01-10T18:12:00.000+01:00

A gyertya már a boltban is arról álmodozott, hogy meggyújtják. Amíg a társai a dobozban azon tanakodtak, vajon hová kerülnek: gazdag házba, templomba, születésnapi tortára vagy adventi koszorúra, és vitatkoztak, melyik a nagyobb tisztség, a legalsó gyertya csak a közelítő gyufa lángját látta maga előtt, és érezte az ujjongást, hogy mindjárt meggyújtják a kanócát. Sokáig vártak a dobozban, mire elkeltek, mert leghátul voltak a polcon. Végül egy teljesen középszerű ember vette meg mindahányukat. Igazából csak egyre volt szüksége, de ma már nem lehet csak annyit venni valamiből, amennyire szükségünk van. Biciklivel volt az ember, és az úton a macskakő kirázta a gyertyákból a szuszt, és hogy-hogy nem, a legalsó gyertya került legfelülre. Amikor a bicikli megállt, az ember kivette a dobozt a táskájából, és kivette a legfelső gyertyát, a többit meg kidobta. Most – gondolta a gyertya, és tudta, eljön a várva várt pillanat. De az embernél nem volt gyufa, és senki nem járt arrafelé. Már-már elcsüggedtek, amikor egy idős asszony billegett arra, és éppen dohányzott. Az egész doboz gyufáját az embernek adta. Sokáig kereste az ember a gyertya helyét, majd végül a sír közepére tette. Sercent a gyufa, és amikor a kanóchoz ért, a gyertya felszisszent fájdalmában. Ezt nem gondolta volna. Ijedten vette észre, hogy menthetetlenül izzad, és teste szétfolyik a rücskös műkövön. Ennyi az egész? kérdezte kétségbeesetten, és megdöbbent, mert olyan volt, mintha valaki más is vele mondta volna. Felnézett izzó lángja alól, és látta, hogy az ember szólt, a sírfeliratot nézte. „Míg éltél, féltél, most már sosem tudod meg, mi lett volna.” Ki lehetett ez a kegyetlen, aki képes volt ezt felvésni – döbbent meg a gyertya. Eszébe jutott a korábbi várakozása, ujjongása és fájdalma, és egyszerre hálás lett, hogy ő került legfelülre. Nekidurálta magát, nem törődött a széllel, szétfolyó viaszburkával, hamvadó kanócával. Az ember a sírra borulva elaludt, mikor felébredt, már hajnalodott. Kicsit hitetlenkedve melegítette meg elgémberedett kezét a hunyorgó lángocskán, hogy lehet, hogy még mindig ég? Megvárta, amíg kihuny és kihűl, bicskájával felkaparta, és zsebre tette, azóta is ott hordozza, nincs szíve kidobni.

Boldog új élet

2010-01-03T21:47:00.000+01:00

Háromszáz-hatvanöt napja ugyanilyen vigalomba fojtottuk félelmünket az idő múlásától. Együtt számoltunk vissza harsányan, és amikor ütött az új év első másodperce, kétségbeesésünket üres örömmé görbítve kiáltottuk: boldog új évet – mintha ezen múlna, boldog lesz-e. Póthajas, műanyag maskarákkal, kereplővel, papírdudával felfegyverkezve indultunk elmúlást riogatni, mert minden évben elhisszük: most sikerül. Krepp-papír takarta szemünk pedig nem látta, ki az, akinek valóban sikerült. A nagymamáknak, akik a karosszékben, kórházi ágyban vagy egy otthonban aludták át az éjfélt. Újjászülető felnőtteknek, akik megharcoltak önmagukkal boldogságukért. Szerelmeseknek, akik nem hagyják kialudni a bennük táncoló lángot. Ma este újra harcra indulok, maskara nélkül. Az elmúlás legyen velem.

Álmodó vár

2009-12-29T20:18:00.001+01:00

Szereti magát és mások is szeretik: férje, családja, bizalmas barátai. Otthona kert-ölelte védett kuckó; a biztos megélhetés mellett tervei vannak, amelyekért örömmel tesz. Mégis, este, az ágyban, az álmodó várában megpendül benne egy képzelet-húr, amelynek rezgésével több ezer kilométerrel arrébb repül egy pillanat alatt. Felveszi a mi-lenne-ha köpönyegét, és New Yorkban terem. Bár sosem járt még ott, mégis bennszülöttként gyalog galoppol farmer-tornacipő-bőrdzsekiben, és hagyja, hogy arcon legyintsék a szagok: benzingőz, utcai hamburgeres, fiatal lányok vattacukor-parfümje, férfiak borostás-cédrusos illata. Léptek koppannak, ballonkabát suhog, beszélgetések foszlányai ütköznek neki, pillantása összeakad széppel, csúnyával, reménytelivel és elhagyatottal, űzött vaddal és nemtörődöm alakokkal. A ritkásan bekúszó napfény hanyattesik a hajbalzsamon és a krómfelniken. Hazafelé tart a tetőtéri loftjába, ma virgonc hangulatban van, ezért a tűzlétrán kaptat fel, kifullad, mire felér. Az ablakon át mászik be a szobába, és felkunkorodik a szája: ha a szomszéd néni látná, simán ráhívná a rendőröket. Nappali-konyha-hálószoba-fürdő zsebkendőnyi területen, ha akarná, maga köré tekerhetné az egész lakást, mint egy otthonos plédet. Ebben az álomlétben posztertervezőként dolgozik, és mivel ma új megbízást kapott, kijár az ünneplés. A fejében fickándozó ötletcsírákat gyorsan lefirkantja, a felének semmi értelme, de így is jó. Lilára festi a körmeit, kiül az ablakba és amíg megszárad, elszív egy sört és lenyom egy cigit. Vérszemet kap rákendról-önmagától, és hangosan kiböfög, rendesen visszhangzik, nem lehet nem nevetni. Zuhany, házi puccparádé, és elindul, már várja a metrónál az esti társaság. Egy sör itt, egy tequila ott, grátisz mosoly az érdekes idegeneknek, a jókedv egyre hangosabb. Az utolsó előtti sörmegállónál egy állhatatos tekintet emeli fel az övét. A tekintethez mosoly is tartozik, sőt, egy egész fickó – milyen szerencse. Beszélni is tud, táncolni is szeret, megrészegíti az akármi lehet, de nem sietek-érzés. Kitölti a zene, kerek egész vagyok, lám, az élet nekem dolgozik, ha hagyom, ki hitte volna –gondolja. Két ismerkedő csók között kiteregetik életük morzsáit: munka akad, család jól van, örülök, hogy találkoztunk, örökké tart az este. A tetőpont után kettővel, hullafáradt-tettrekészen ülnek taxiba, és véletlenül csak egyikük címét mondják be. Megérkezvén, az újdonság természetességével siklanak be a másik bőre alá, és nem emlékeznek, hogy aludtak el. A lusta másnap az ágyhoz pányvázza, netovább. Félálomban elvágyódik: egy társat képzel el, akivel gondozza-őrzi nyugodt szerelmüket; egy kert-ölelte védett kuckóban élnek majd. A biztos megélhetés mellett lesznek tervei, amelyekért örömmel tesz...

Gazdátlanul

2009-12-25T20:59:00.001+01:00

A Félelem éhesen ébredt. Kipattant az ágyból és körülnézett, mit ehetne. Mindegy, csak sokat. Óvatlan emberek őrizetlenül hagyják a laktató dolgaikat. Az ott például zselés állagú tenni vágyás, várja, hogy formába öntsék, ideális táplálék. Kicsivel arrébb félős vágy lapul, túlélésre játszik, de azt is csak félgőzzel, nem nehéz elkapni. Kelletlen beismerés dörcög a sarkon túl, fél fogamra sem elég, de köretnek talán jó lesz. Elköteleződéstől, odaadástól félő szeretet kucorog a háztetőn, nem lát, nem hall, csak magával foglalkozik, szintén könnyű préda. Ropogós, szilárd akarat, kemény falat, időbe telik, de érdemes kikezdeni. Csak nehogy jöjjön a gazdája, mert akkor végem: fülön csíp és ő kebelez be!

Tavasz, nyár, ősz, tél, edd meg, amit főztél

2009-12-16T14:26:00.002+01:00

A Tél serényen készülődött. Szelet kelesztett, hóból esőt olvasztott, jégkristályon napfényt fialtatott, és a kondérban bugyorgó főzethez adta őket. Kunyhója a csípős hideg ellenére melegnek érződött, mintha vasárnapi ebéd készülne. Sietve, mégis gondosan ellenőrizte, jó helyen hagyott-e mindent. A hófelhő-függönyöket kimosta és elrakta,vigyázva, hogy a fodrok és habok ne sérüljenek. A fogcsikorgató hideget éles füttyszóval visszahívta, és palackba zárta. Mindent úgy rendezett el a kunyhóban, ahogyan egy kedves vendég érkezését várva tennénk. Szusz nélkül állt a szoba közepén, mintha végiggondolná, mit felejtett ki. De nem erről volt szó, húzta az időt. Messze van még a jövő tél, ki tudja, mi minden történik még addig, szükség lesz-e rá. Majd keményen felnézett: butaság – gondolta. A tűz fölött fortyogó, hatalmas, láncon lógó üsthöz lépett. Föléhajolt, hagyta, hogy a gőz beterítse az arcát. Jóleső fáradtság vett rajta erőt. Előreejtette a vállát, sóhajtott egyet, és az üstbe ugrott. A morajló főzet egy pillanatra ködfehérré vált, majd elcsitult.
Álomnyi idő elteltével, a megzöldült főzetből a Tavasz ugrott ki. Kissé tettetett frissességgel szárítkozott, majd ismeretlen ismerősként nézett körül a kunyhóban. Mosolygott – a Tél végre nem felejtette el kinyitni a zsalugátereket. Szívesen üldögélt volna a tűz közelében, de tudta, az csak melegebb lesz, a melegbe pedig beletunyul, holott rengeteg a tennivaló. A főzet fölé hajolt, és kis szűrővel óvatosan elkezdte kiválogatni a a Tél maradványait, a hóvirágokat, majd szitáján át a Földre szórta őket. Napfény-nyilacskákat lövöldözött a barlangokba, hogy felkeltse az alvó állatokat. Duhaj jókedvében szélnek eresztette az összes krókusz-szirmocskát, és kacagott a színes virágesőn. Ezer ujját lenyújtotta, és felsegítette a fekvésben meggémberedett fűszálakat. Nagylelkűen irányította az érkező vándormadarakat, cserébe elvárta, hol a télszaggatta ágakból csinos fészkeket építsenek. A nagy nyüzsgésben úgy eltelt az idő, hogy csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy át kell adnia helyét az érkező Nyárnak. Összeszedte levélfakasztóit, és a titkos fiókba dugta, remélve, hogy az Ősz nem találja meg őket, és nem űz tréfát a fákból novemberben. Kitakarított, és előkészítette a nyári átállás kellékeit: a gyümölcsébresztőket és a zivatarrobbanókat. Felszította a tüzet, beleszórta a belélegezte a főzet gazdag illatát, és összeszorított szemmel beleugrott.
Balzsamos szellő kavarta meg az üst aranyló tartalmát: kilépett belőle a Nyár. Komótosan körbesétált, és megállapította, hogy rendben haladnak a dolgok. Felhangosította a madarakat, és megkettőzött erővel tüzelte a Napot. Biztatta a csillagokat, hogy minél fényesebben ragyogjanak, hadd tudják odalent: bízhatnak az éjszakában. Amikor úgy látta, hogy odalent azt hiszik, töviről hegyire ismerik őt, ledobott egy zivatarrobbanót. Mulattatta az ijedelem. Majd végül megesett a szíve, és szivárványlétrán ragyogó meleget küldött le. Bűnbánó buzgalmában magvakat érlelt, tavakat fodrozott, homokot hevített. Amikor már úgy érezte, elfáradt, még jobban nekidurálta magát, rekkenő hőséggel töltötte meg a Földet, és úgy igyekezett, hogy szeptember végéig kitartson emléke. Végkimerüléssel csúszott vissza az üstbe, utolsó mozdulatával csak a nap melegét vette magához.
A bölcs tekintetű Ősz joviális mosollyal szállt ki a vörösen örvénylő léből. Fejcsóválva szedegette a Nyár hátrahagyott dolgocskáit: magvakat, homokszemcséket, kései naplementéket. A Nap melegéhez nem nyúlt, megvárta az aratókat és a gyümölcsszedőket. Komoly arccal szedegette elő a festőkészletét, és munkához látott. Tudta, hogy a festéktől elnehezülő levelek előbb-utóbb leesnek az ágról, de a látvány miatt megéri. Októberre teljes lesz a műve. Kár, hogy novemberben elő kell vennie a deret, és akkor vége a színeknek. Munkája végeztével takarosan rendbe rakta a kunyhót, sehol egy festékfolt. Varjakkal pettyezett, szürkésfehér takarót terített az égre, kiengedte az északi szelet, és kicsit szomorúan bújt vissza az üstbe. Szívesen találkozott vona a Nyárral vagy a Téllel, de évszaknak lenni magányos hivatás.

Macskaszinkron 5

2009-12-15T18:01:00.002+01:00

Szar az élet. Nem elég, hogy Kamit ajnározták egész hétvégén, mert megfogott egy egeret (én egéritánus okokból elutasítom az ilyet), de mindennek a tetejébe beleittam a budiba, és elkaptam Anyutól a fosókórt (a teledoki szerint simán lehet), mert ma véreset fostam és korpás a szőröm. Óráknak tűnő közelharc árán Anyu letolt a torkomon egy gyomorfertőtlenítő tabit, büszke is magára, mert egyedül tette, sőt megfenyegetett, hogy ez még négy napon át így lesz. Azért nem adtam olcsón magam, háromszor kiköptem, mielőtt végkimerülésben lenyeltem volna. Cserébe viszont kidobta a budiba a macskaalommal borított fost, ami kissé eldugította a lefolyót, úgyhogy most imádkozik, hogy feloldódjon. Utána is nyúlt könyékig, de nem volt már elérhető... csak kicsit nevettem. Kami meg leszarta a farkát, és nem tudta letisztítani, Anyu szentségel, mert ő sem, szerintem ki fogja vágni a szőrnek azt a részét. Nem értem, mit pattog, ahelyett, hogy hálás lenne: amíg ő vacogva ingázott a budi és az ágya között, addig mi felváltva feküdtünk a lábánál és gyömöszöltük a hasát, hogy minél előbb távozzon, aminek távoznia kell. Gyakorlott kakona vagyok, Apunak is szoktam segíteni: mindig beleugrom az öléba, ha trónol, szóval nem meg nem álmodtam volna, hogy a kaka kórságot hordoz. Nem baj, legalább most már tudom, mi tartja össze a családot…

Macskaszinkron 4

2009-12-04T15:10:00.001+01:00

Nyeljek le inkább egy kutyányi szőrt, mint hogy még egy ilyen hétvégét kelljen átszenvednem. Szombat reggel összetörtünk egy virágcserepet, majd felborítottunk egy másikat. Apu suttogva szentségelt és lábujjhegyen üldözött minket, hogy kiossza a pofonokat, mert Anyu még kábultan aludt (ilyen ez a macskajaj). Aztán kivakarta a szemét a csipából, sebtiben felöltözött és elővette a fonott csukható kis házunkat. Gondoltam játszunk, úgyhogy simán bementem, hívtam Ottót is, aki gyanakodva ugyan, de utánam jött. Kattant a zár, és Anyu megindult velünk. Ottó dühös volt, morgott, hogy baj lesz ebből. Kiértünk az utcára, szálldogáltak a fehér bogárkák, úgy megfogtam volna őket, csicseregtem is nekik, mak-mak. Ottó fölényeskedett, hogy az csak hó és majd elolvad. Nagyon vagány, később kiderült, nem magától találta ki, Anyu mondta meg neki, miután kinevette, hogy egy hete ült az ablakban terveket szőtt, hogyan kapja el őket. Beültettek ketrecestül az autóba, ekkor már éreztem a vészt, kiabáltam, hogy bocsássatok meg, többet nem nyúlok virághoz, hangomat se halljátok csak menjünk haza! Hiába. Abba a vegyszeres kutyaszagú helyre vittek, ahol már összeszurkáltak és fültisztítás címen leáastak az agyunkig. Most mi lesz? Egy szúrás, és aztán nem féltem. Arra ébredtem, hogy sajog a pöcörőm és fázom. És pisilni kell. És hogy igazából nem is ébredtem fel. Azt álmodtam, hogy összepisilem magam. Aztán a szőrnedvesség fokából rájöttem, hogy nem álmodom. Átnéztem Ottóra, aki Anyu ölében pislákolt és pisákolt. Anyu elhajította és futott zuhanyozni. Nevettem volna, ha tudok. Ottó valami csillogót nyalogat… az ezüstözött bögyörőjét… haluzok? Nem, ez a tökkelütött, kába valóság. Irigykedve nézem, az enyém biztos még mindig csak simán szőrös… de nem! Az enyém is ezüst! Csillog, fényes, szép. Kaptuk ajándékba a dokitól, hát nem kedves? Ha lenyalom, meglepetés lesz alatta? Apu felszisszen: még jó, hogy pont azért fújták oda, hogy ne legyen kedvetek nyalogatni… Remélem legalább ezüstöt szartok és eladhatjuk. Köd száll megint az agyamra: gazdag leszek! Majd leesik a fejem. Következő kép, ami bevillan: elgémberedve ébredek a konyhában, négy lábam ötfelé, arccal a földet szagolom. Felugrok a székre, de nem teljes a siker, fej bever, egyik lábamat útközben elhagyom. Anyu a száját beharapva nevet, én megsemmisítő pillantásokat lövök felé: egyszer menjetek el itthonról, föld nem marad a nyomorult növényeitek alatt. Snitt. Újra felébredek, Anyu telefonál Nagyanyónak, valami miskáról. Ki Miskáról. A pöcörőpiszkálással van összefüggésben. Kivették belőle a Miskát. Keresem odabent, tényleg volt ott egy Miska? Anyu eldobja a telefont, lefogja a mancsomat, nem szabad hozzányúlnom a sebhez. Persze, gondolom, legutóbb is rád hallgattam, és mi lett a vége! Elvették a Miskámat mielőtt megismerhettem volna! Nem tudok többet írni most, válságstábot hívok össze Ottóval…

A város arcai

2009-11-09T21:29:00.000+01:00

Itthon vagyok. Itt lakom, itt él a családom, itt élnek a barátaim, és még jó pár ezer ember. Látszólag semmi közünk egymáshoz, mégis összeköt a tudat: debreceniek vagyunk. Ugyanazokat az utcákat rójuk, egy buszon utazunk, egyszerre szavazunk az önkormányzati választásokon, együtt tapsolunk a Virágkarnevál fellépőinek, ugyanoda járunk személyi igazolványért, születési, házassági és halotti anyakönyvi kivonatért. Társadalom vagyunk a társadalomban.
Az ismeretlen ismerősök az emberi kapcsolatok definícióinak határain hintáznak. Nem család, nem barát, de még csak nem is ismerős. Vagy mégis? Hiszen tudom, hol lakik, ott száll fel a buszra, ahol én. Tudom, hol dolgozik, hiszen előttem száll le, és látom, melyik épületbe megy be. Tudom, hol és mit vásárol. A polgármesterről például biztosan tudom, hogy szereti az abszurd humort, hiszen a múltkor ő is ott volt a L’art pour l’art előadásán. Valahogy természetes, hogy ráköszönök. A negyvenes, vidám arcú, színes ruhás tüsi hajú nénire viszont, aki a nagymamám környékén lakik, nem merek ráköszönni, pedig szívesen megkérdezném egyszer, hogy mitől ül az arcán az a nyugodt derű.
Vannak alakok, akik a városképhez tartoznak, akikkel hidat épít közénk az őket övező városi legenda. Például ott van Attila, a koldus, aki hajbókolva énekel, de sosem lehet érteni, hogy mit, mert úgy ejti a szavakat, mintha vatta lenne a szájában. Valószínűleg értelmi fogyatékos, de az nem menti meg attól, hogy ne unatkozzon egész nap vagy, hogy ne kívánjon meg egy cigit. Minden „műszak” végén egy fekete Merci jön érte, hogy hazavigye. Vajon hol lakik? Milyen lehetett kisgyerekként?
Összetört arcú és csípőjű, festett szőke, hervadó pici nő biceg a kirakatok mellett. Mindig kicsit túlzás ruhákat visel, élénk rózsaszín rúzzsal. Azt beszélik, felkapott örömlány volt, de egyszer egy futtatója féltékenységből félig agyonverte. A büszkesége azonban töretlen, ott fészkel a szemében. Vajon kihez megy haza? Van valaki, aki anyának szólítja, vagy farkcsóválva elé szalad?
Ötvenes, színizom bácsi kocog a főúton, a kamionok mellett, futómezben, kezében fonott fülű, erős szövésű műanyag szatyor, teli kimérős tejjel vagy egy zsugor ásványvízzel. A mezén sorszám van, a fején ellenzős sapka, az arcán kis mosoly. A várostól húsz kilométerre található faluban él, idős szüleivel, és nevetve meséli a piacon a hüledező tejesasszonynak, hogy neki bizony meg se kottyan az a negyven kilométer. Nem úgy, mint Bálna Bácsinak, aki fényűző autójától is nehezen teszi meg az utat a kávézóig. Még redőződő tarkója is beleremeg a lépésekbe. Fiatal, frivol lányok és félelegáns „üzletfelek” várják a törzsasztalnál, hogy újabb, bizonyára nonprofit terveiket egymás elé tárhassák.
Az egyetem környékén összeszokott hajléktalan klán dolgozik. A kis szakállas mosolyogva hajol meg és rákezdi a megunhatatlan „Kezit csókolom, elnézést a zavarásért, nem tudna kisegíteni pár forinttal?” mondókáját. Nem sértődik meg az elutasításon, szívesen beszélget, sőt, az egyik egyetemi tanárnőt már feleségül is kérte. A mackónadrágos, nagy szakállas szűkszavúan cigit kér az épület előtt dohányzó hallgatóktól, mindenkitől csak egyet, dobozba gyűjti és eladja társainak. Valamiből meg kell élni. A sokszoknyás cigányasszony parizeres zsömléért és „némi kelendő aprópénzért” jósol, de jaj annak, aki nem kér a felkínált szolgáltatásról! Kicsivel arrébb, az Árpád téren, szemüveges, teknőc arcú férfi árulja rendíthetetlenül a Flaszter magazint. Nem jókedvű, nem csalódott, nem fáradt, de nem is friss, nem részeg, de nem is színtiszta.
A főtéren harmónikaszó és galambszárnycsattogás fogad. Réveteg, édes-bús arcú férfi futtatja ujjait a tangóharmonikán, szerelem, tánc, sírás és nevetés rázza a hangszert, egy pillanatra Párizsban érzem magam. Egy térrel arrébb fiatal kollégája pörgeti a dallamot (vajon közös vállalkozásban dolgoznak?). Kis, hetyke Petőfi-bajusz, ezüstkarika a fülben, göndör, a szélben kergetőző világos fürtök, csíkos nadrág, zöld bicikli, harmonika. Neki így kerek a világ, és egy pillanatra nekem is, hiszen látom ahogy egy korai sörlökettől táncra perdül a zenész előtt elhaladó mackónadrágos.
Lassan ideje hazamenni, vár a család, várnak a barátok. Gondolatban elköszönök ismeretlen ismerőseimtől, és arra gondolok, szívesen meghallgatnám a ti városotok arcainak meséit.

Nyák-mák

2009-11-05T14:28:00.000+01:00

Ny. Ákos találkozása M. Ákossal:
- Hát te meg mit vigyorogsz?
- Megnyertem a lottó ötöst, holnaptól én vezetem a Józsibarátot, és Klaudia a Barátok Köztből végre hozzám jön feleségül. Te meg mit dideregsz?
- Elaludtam az erdőben, és arra ébredtem, hogy esik az eső, és az ujjongó csigák rajtam mászkálnak. Futok is, mielőtt újra utolérnek. Szia.

Ősz szül

2009-09-01T13:40:00.000+02:00

Kölcsönvett pillanatok gurulnak a lábunk elé. A szél a szemünkbe fújja az őszülő táj színeit, a sárguló kukoricahadsereg zörgő magányát, az almafák az elszakadni készülő gyümölcsgyermekei iránti bánatát, az egyre később ébredő Nap hideg tekintetét. A nyarat sóhajtva csomagoltuk el, a reggeleket csak a jobbat remélő álom melegíti, de nappal még elhitetjük magunkkal, hogy a levelek zöldek maradnak. Közelít az irodista munkaideje a Nap ébrenléti idejéhez, olyan a Nappal együtt kelni, mintha megvárna a kezdéssel. A nyári hajnalok mindig kinevetik az alvó embert, aki mire felkel, a fontos dolgok rég megtörténtek. A nap már rácsorgatta vörös fényét a fákra, az állatok dologra készen várják a természet rendjét. Ők alkalmazkodnak, mi beletörünk. Szerelmet vetünk, uralkodást aratunk, győzelmünk keserű és hideg, akár az őszi reggelek.

Nyuggerek és rokkerek kéz a kézben… de legalábbis hallótávolságon belüli egyetértésben (ez itt a látszat ellenére egy július 27-i bejegyzés)

2009-08-26T09:40:00.003+02:00

A debreceni Campus fesztivál 2002 óta sikeresen felnőtt. Ha társkeresőbe írna, így jellemezhetné magát: külsőre tetszetős, illedelmes, pontos, szervezett, izgalmas, sokoldalú.
Biztosan sokan tudják, hogy míg az előző években a várostól 25 kilométerre, a Vekeri-tó partja szolgált a rendezvény helyszínéül, idén a szervezők úgy döntöttek, hogy a városon belül található Nagyerdei stadiont nyitják meg erre a célra. Rizikós döntés volt, hiszen ez a város üdülőkörnyéke, itt található a termálfürdő és a strand, a wellness hotelek, a nyugdíjas otthon és a Klinikák is (valamint a temető sincs messze… worst case scenario). A Nagyerdő elit környéknek számít az elegáns épületek és a tehetős lakosoknak köszönhetően, valamint az egyetem legtöbb épülete is itt található.
A környék lakói, internetes regisztráció ellenében, fél áron jutottak fesztiválbelépőhöz, talán ennek is köszönhető, hogy a fesztivál kezdetére a jegyirodákban elfogytak a jegyek. A közelben található Csökkentlátók Intézete is igényelhetett ingyenjegyet. A rendezvény főszervezője, Miklósvölgyi Péter, biztosította az embereket arról, hogy mindent megtettek a lehető legjobb zajszigetelés érdekében, de kérik a környéken lakók türelmét és megértését. Annyira megértették, hogy a nyugdíjasok például kiültek a kertbe, és onnan hallgatták a koncerteket, és panasz egyáltalán nem érkezett a zajt illetőleg.
A kiemelt természetvédelmi területen elhelyezkedő rendezvény zöld fesztiválként lett meghirdetve. A szervezők kértek mindenkit, hogy aki teheti, tömegközlekedéssel vagy kerékpárral érkezzen, hiszen őrzött biciklitárolókban pihenhettek a drótszamarak. A kihelyezett szelektív szigetet szép számban használták a résztvevők. Bemutattak egy, a Debreceni Egyetem Műszaki Kara által készített, sűrített levegővel járó autót is (na jó, gokartot), amely mellesleg elnyerte a 2009-es Pneumobil versenyen a legjobb pneumobil címet és a gyorsasági futam első helyért járó díját.
A programokról csak annyit, hogy a koncertek pontosan kezdődtek, jó hangulatot és közösséget teremtettek és változatosak voltak. Külön kis éji csoda volt a Víztorony, amelyet gyönyörűen kivilágítottak, berendeztek rajta egy kényelmes terasz-szerűséget, ahol lehetett inni és kultúráltan fetrengeni. Mintha tündérek lakták volna azt a helyet, kis lampionok mutatták az utat.
Mivel a fesztivál résztvevői bérlettel ingyen használhatták a strandot, a helyi vállalkozók forgalmát is fellendítették.
Sokat olvashatunk arról a visszás, népszerűségnövelő intézkedésről, amely szerint Budapesten a VI. kerületben a szórakozóhelyeken este tízkor kötelező jelleggel fellőnék a pizsamát. A debreceni Campus fesztivál szervezői viszont megmutatták, hogy leleményességgel és empátiával, ha csak pár napra is, könnyebben elnyerhetik a környék lakóinak kegyeit.

Kétsorosak, játszásiból

2009-07-23T15:00:00.002+02:00

Vállgörcs papucscipő, holnaptól leteszlek.
göndör kacajhordák egy szuszra megesznek.

Beleim ontottam, elismerést érte!
Világgá ordítom, hogy senki sem kérte.

Féktelenzöld, instant csirkeszemhéjfesték
tavalyi nagy sláger, idén ne keressék.

Élet az életen túl

2009-04-26T18:55:00.000+02:00

- Játsszuk azt, hogy te vagy az édesanyám. Leszel az anyukám, mamika?
- Leszek.
- Szeretsz?
- Igen.
- Mosolyogj akkor! Hány éves vagy?
- Kevés, még csak huszonöt.

A beszélgetés szereplői hetvenhat és százegy évesek. A helyszín egy idősek és mentálisan sérültek otthona. Tágas udvar, tiszta szobák, a lakók ízlése és lehetőségei szerint bebútorozva. A sztár egy agyonszeretett és agyonetetett kutya. A lakók hangosan köszönnek, megkérdezik, kihez jöttünk és útba igazítanak. A szemükben nincsen már fény, egyiküket kivéve.
Juliska néni hetvenhat éves. Hatvan éve él otthonban egy idegi eredetű betegség miatt. Az iskolát tizenhat évesen abba kellett hagynia, nem ment férjhez, gyermeke nincs. Maga köré gyűjti a nála elesettebbeket és ápolja őket. Részt vesz az otthon ünnepségeinek szervezésében. Jön-megy, fecseg. Mindenki az ő szobájában szeretne lenni, de csak négyen lakhatnak egy helyiségben. Üresedés csak természetes úton következhet be. Annak az asszonynak, aki legutóbb átadta a helyét egy új szobatársnak, az utolsó útja a fürdőszobába vezetett. Juliska néni kelt fel az éjszaka közepén megnézni, hogy miért nem jön vissza. A lánya hálából az ápolásért neki adta néhány holmiját. Egy egészen új táska is volt közöttük, még egyszer sem volt használva! – meséli lelkendezve. Irigykednek is miatta a többiek. Meg az új ruhák miatt is. Hiába mondja Juliska néni, hogy nem kellene elcigarettázni a pénzt, nekik is telne.
Az új szobatárs ideges természetű, túl sok kávét iszik és még többet szeretne, de legalább éjszaka lehet tőle aludni. A szemben lévő ágy fölött szénrajzok lógnak. Igazolványképről rajzolta a másik szobatárs, meg emlékezetből. Pontosak, fényesek, igaziak. A harmadik szobatárs, Mamika, idén lesz százegy éves. Csak akkor beszél, ha kedve van. Juliska néni mindig incselkedik vele. Emellett vitorlavirágot nevel és egy komplett muskátlifarmot tart fenn. Kör alakú terítőket horgol, én is kapok kettőt, pedig most találkoztunk először, eddig csak édesanyám látogatta. Hetven éves korom előtt biztosan nem teszem ki, de néha előveszem, majd óvatosan behajtogatom a szekrénybe. Eszembe juttatják, hogy van élet az életen túl is, a világ legvégén.

Mer' megérdemlem. Azér.

2009-04-15T21:17:00.002+02:00

Óriás csudi. A négy legolvasottabb cikk közé is felgereblyézte magát!

http://cotcot.hu/lelek/cikk/3554

Jódolog-mérleg

2009-04-01T21:57:00.000+02:00

Amikor bekopog a harapós, nyomott rosszkedv, előfodul, hogy beengeded „ennyi kis puffogás jár nekem” alapon. Hellyel kínálod, és egyszer csak azt veszed észre, hogy nem férsz tőle. Harap és nyom és szúr. És akkor jódolog-mérleget kezdesz vonni minden nap végén. Sorra felfűzöd azokat a dolgokat, amelyek ha egy pillanatra is, de örömet okoztak. Az így készült színes gyöngysort a nyakadba veszed, a rosszkedv megijed és messzire szalad.
Ez a mai napi mérlegem, akinek van kedve, töltse ki: fejezze be a mondatokat vagy adjon hozzá újakat. És aludjon el kisimulva.

Hozzám bújt
a cicám.

Rám mosolygott
egy kisbaba a liftben.

Megsimogatott
a tavaszi szél.

Kivételesen örültem,
hogy késett a busz tíz percet, lelassult a reggeli rohanás.

Rácsodálkoztam
ahogy egy rigó gallyakat gyűjt a fészkéhez.

Írtam egy
vicces üzenetet szomorú ismerősömnek.

Beszéltem
anyukámmal telefonon, és hallottam a hangján, hogy örül nekem. A félelmeimről a páromnak, aki megnyugtatott.

Hallgattam
hogy a buszon egy néni az unokájáról mesél elragadtatással. Az este hangjait. A szívdobogásomat.

Mézesfütty

2009-03-29T22:03:00.001+02:00

- Dirmeg-dörmög a medve, nincsen neki jó kedve! – gúnyolódtak a méhek. Medve hiába csapkodott utánuk karmos lángosmancsával.
- Persze, hogy rossz kedvem van! A méz nem elég édes, a nap nem elég meleg.
Levette falevél-napszemüvegét, és látta, hogy a méhek már nincsenek ott és a Nap is arrébb kúszott. Kihúzta morcogva fűmatracát a tisztás közepére, szemüveg fel, alvás indul. Igen ám, de koncert kezdődött. A tücsökpürcögéshez szélsusogás csatlakozott, majd belépett a rigószóló. Medve csak kapkodta a fejét. Éppen bosszankodni készült volna, mikor meglepődve vette észre, hogy élvezi. Még akkor is bólogatott a fülével, amikor a koncert véget ért. Majd szokatlan frissességgel felpattant és a színpadként szolgáló fához lépett, kopogott, majd félrehúzta a lombfüggönyt.
- Gratulálni szeretnék. Fogadja hódolatom jeléül ezt a csokor lépes mézet.
- Köszönöm, nem élek vele, viszont szállást keresek éjszakára. Nem vagyok idevalósi, útba tudna igazítani?
- Van egy kis piros, meleg kamrám, szívesen látom – mondta, és széthúzta a mellkasán a bundáját, kinyitotta a dobogója kisajtaját és betessékelte a vendéget. Rigó elfészkelt, kipakolta az ebédről maradt magokat és a csőrfényesítőt, ezalatt Medve kényelmesen hazaért.
Reggel arra ébredt, hogy odabent Rigó a magokkal szöszöl, és ez mulattatta. Közösen reggeliztek, majd Rigó kikérezkedett és elrepült.
- Este jövök!
Medve hosszú ideje először vidámat töltötte a napot, dünnyögve, már majdhogynem énekelve dolgozott. A méhek örültek, hogy a főnök jókedvű, szívesen hordták neki a mézet. Ahogy esteledett, úgy csökkent a jókedv és nőtt az aggodalom. Mi van, ha mégsem jön. Talál másik helyet. Jobbat, tágasabbat, közelebb a fenyőmagokhoz. Észre sem vette, amikor Rigó megjött, de egyből megörült, mikor Rigó felajánlotta, hogy zenéljenek együtt. Rigó dicsérte Medve basszusát, aki nem tudott betelni kis barátja tehetségével. Lefekvés után Medve csak hánykolódott. „Félek, hogy holnap is elmegy. Nem akarom elveszíteni, bezárom a szívembe” – gondolta, majd elővette a kis kulcsot és bezárt szíve ajtaját.
Reggel Rigó meglepődött, beszorult a zár! Aztán megértette: a szívek nem szorulnak csak úgy be. Elszomorodott, dobálta a magokat. A kalapálást hallva Medve megörült, azt hitte, játék, de mikor hiába szólongatta, rájött, hogy Rigó nem szereti odabenn. Ettől olyan szívdobogása lett, hogy Rigó kirikoltott:
- Hagyd már abba, kirázod a belemet! Medve nagyon megijedt, kereste a kulcsot, de nem lelte.
- Jaj, lenyeltem! Meg kell várni, amíg kijön. Nagyon sajnálom.
Lassan vánszorgott el a nap. Este nehéz szívvel feküdtek le, Medve különösen, mert a rigóbánat súlya is nyomta.
Reggel Béka bácsi nem hitt a szemének, amikor medvét az ürítőgödrében látta turkálni, majd ijedtében a tó fenekére ásta le magát, mikor végül Medve örömtáncot járt mocskos mancsát az égnek tartva. Legközelebb csak este merészkedett elő, szintén az ijedség űzte ki: fején találta egy kicsi kulcs. Majd egyből megnyugodott, sőt táncra állt a lába, mikor meghallotta a Rigó-Medve duettet, és látta, hogy a koncert végén Rigó bevackolja magát Medve bundája alá.

Kösz, jól.

2009-03-23T22:30:00.003+01:00

Szándékos véletlen,

ha van kedved, játssz velem

Szerencsén csókollak

Igaznak mondalak

Halkszavú életem

Tétnek mind megteszem

Elképzelt félelem ágya a kényelem.

Tavasz

2009-03-02T22:17:00.004+01:00

Kavarogtak szél kergette gondolatok, a színes ötletgömbök szálai összegabalyodtak. Egy mosolyra viszont rögtön a kezembe simultak.
Ez a narancssárga azt súgja, fussak a szélben.
A kék hallgatásra bír.
A zöld javasolja, szagoljak bele a lelkek rügyeibe.
Itt egy piros, kiabálhatnékot csiklandoz fel bennem.
Fehéren csillog az elégedett elnyúlás, barnán hunyorog az elmélyedés.
Szemem villanására szétfutnak a szélben, sóhajomra visszaszállingóznak, és azt gondolják: embernek lenni nehéz.

Etimo-anatómia

2009-02-21T19:04:00.007+01:00

Élménybefőtt

2009-02-18T20:10:00.001+01:00

Tréfarépát raktam el rosszabb időkre, mókacukoral tartósítottam. Narancssárga nevetés bujkál az üvegben: a röhögőgöcsörtöket is beleszórtam. Körbenéztem, mi van még a polcon.
Szószóró. Amikor addig ismételgettem egy szót, amíg ételmét vesztette, fura, kongó váz lett. Szóviccek csörögnek az alján. Tarka cicám megnyerte a sorversenyt. A nedvesorrversenyt. Elfecsérelt, kifakult szavak, amelyeket csak szánalomból nem dobtam ki. Egyébként, nem tudom, megváltoztik. Éles, tüskés szavak, csak csipesszel tudnám kivenni őket. A te hibád, nem érdekel, semmi. Félelemből ritkán használt szavak: nem ismerlek, megbántottál, elég volt.
Keserű pirulák. Félreismert emberek homályos nyoma, elsietett mondatok éle. Törhetetlen, kiszáradt tények.
Mézes pillanatfalatkák. Összeakadt tekintetek. Egyszerre vett lélegzet. Szívkitörés. Egy állati tappancs a kezeden. Amikor átlátsz egy fűszálon.
És ez itt, két polc közé esve? Átlátszó bizonytalanság-pelletek, praktikus, napi kiszerelésben.

Fel, nő!

2009-02-02T20:15:00.000+01:00

Felnőttem a céklához. Eddig legfeljebb barscs formátumban engedtem volna szájközelbe, de egy hete véletlenül simán is becsusszant. Azóta meg lesem-várom a menzán, hátha azt adnak savanyúságként. A rizzsel is így jártam. Megörültem neki a múltkori családi ebéden, szegény anyám nem értette: azt hitte, ironizálok.
Minőségi dolgokra vágyom. Ruha, étel, időtöltés, emberi kapcsolatok.
Barátkozom az idővel. Már nem próbálom megállítani. Gimiben, ha a sítábornak eltelt a fele, már szomorkodtam, hogy jaj, mindjárt elmúlik ez is. Ma már órát sem hordok.
Tiszteletel és élvezettel adózom a nagyoknak. Éljen az Édentől Keletre, a Mester és Margarita. Kár lett volna korábban olvasni őket. Kíváncsi vagyok, mikor szólít meg a komolyzene.
Csiszolódik a beszédmódom, néha már túl élesre. Szeretnék megérni az egyszerű beszédre. Tanulom, hogy a dolgokat a maguk bonyolultságában kell elfogadni.
Minden nap számít, becsülni vágyom a perceit, elfáradni, megkomolyodni, megrázni magam, és újra gyereknek lenni.
Így aztán újra vicces a pisi-kaki-nuni-kuki. Csínytevéseken, meglepetéseken töröm a fejemet. Csípőből tüzelek. Szomjazom a meséket. Egyszerre mindent akarok. Királyfit, koronát, mosolygó almát, beszélő állatokat. Mindenhová színeket festenék. Elveszek az ég kékjében, mondd, apa, mitől olyan kék? Hogy került oda, fürge nyúl nyoma? A világ óriási medve, hamm, bekap, félek! Most meg rigóvá zsugorodott, itt énekel az ölemben.
Felnövök, aztán visszatörpülök. Vajon mikor leszek az, aki vagyok?

Macskaszinkron 3

2009-02-01T19:46:00.003+01:00

Csapból inni snassz. Rápróbáltam a vécékagylóra, hátsó láb az ülőkén kapaszkodik, mellső láb a kagylóba betámaszt éééés akkor jön Anyu, aki szabotálja az akciót – „Ottó!” – csattan a hangja. Botrány! Cserébe viszont jól befőttkrumpliztunk este, közösen. Ettünk sütit is, körtéset. Nevetett is rajtam Anyu, hogy normális macskák nem eszenk ilyeneket, én meg gondoltam, hogy dehogyisnem. Kami üres tekintettel csak játszik a krumplifalatkákkal, de nekem erőt kell gyűjteni a világuralom átvételéhez.
Jöttek hozzánk vendégek múltkor, mondta a lány, hogy ő inkább kutyás. Még csak az ablakból láttam kutyát, de nem értem, hogy preferálhat valaki ilyen csökkent értékű állatot. Több se kellett, egész este próbáltuk elnyerni a kegyeit, és a végén gügyögve búcsúzott el, és kijelentette, hogy neki is kell egy kiscica. Jóhogy kell – gondoltam. Társulhatna is hozzánk a Bundásligába.
Folyton focizunk ugyanis. Földgalacsinokkal (ez csak súlyos pofonok ellében), szárazkajával, elhagyott taknyos zsepikkel és néha labdával. Kami nagyon jól nyomja szárazkajával. Persze mikor a szülők észreveszik, terel: rááll a kis zoknis lábával, mintha nem is lenne ott semmi. Vagy megtartja a talppárnái között. Egészen felfejlődött a kis nyomi. Vezényletem alatt megtanulta kinyitni az ajtót: ráugrik a kilincsre. Én ezt soha nem kockáztatnám, nehogy engem toljanak le. Rosszul tűröm, ha a büszkeségemen tipornak.
Viszont megtaláltam a módszert, hogy Anyut levegyem a lábáról, és megbocsásson, bármit is tettem: felugrok az ölébe, és az arcára teszem a mellső lábamat. Garantált olvadás: szem összeszűkül, gügyögő hang beindul, légzés lelassul, és jön a simi meg a gyömösz.
Nagyi kitalálta, hogy elmehetnénk hozzá vendégségbe. Illetve szextúrára. Lakik nála egy álságos kis fekete macskanő, aki kani után kívánkozik, naphosszat pucsít és vernyog, de ki nem menne a kertbe, hogy felcsípjen valakit. Kis szobapenész. Bár egész csinos, láttam fényképen. Anyu ellenzi, mondván nincs kedve a cirkuszhoz, meg biztosan be lennénk tojva (na persze), meg egyébként sem vagyunk még szivarérettek (ezt nem értem, mit jelent, de nem mondom el senkinek). Ó, bekapcsolták a rádiót, Anyu most kezd táncolni, megyek, megnézem. Apu azt mondja, ügyes, de én végigmosolygom az egészet a kis orrfoltom alatt, két lábon hogy is lehetne táncolni!

Ön vizsgál?

2009-01-21T21:48:00.004+01:00

Én következem. Bemegyek, leülök, felnézek. Én ülök magammal szemben.

- Mi a panasza?
- Nem tudom pontosan, olyan rossz a közérzetem.
- Mióta?
- Ma kezdődött. Nem is, egy hete nagyjából.
- Mi okozta?
- Nem is tudom, biztosan megbántottak. Vagy felidegesítettek. Vagy nem sikerült valami.
- Mondjon már valami konkrétabbat, így nem tudok segíteni.
- Elnézést. Visszajövök máskor.
- Hogyne kérem. Este, elalvás előtt megfelel?
- Természetesen. Köszönöm, viszlát.
- Viszlát.

Megint kopogok, belépek.
- Jó Estét.
- Szia.
- Kissé legatyásodtam lelkileg, olyan bénának érzem magam.
- Miért?
- Nem is tudom…
- Ne kezdjük ezt megint. Mi a baj?
- Megesz a világ, az agyamon lépked minden körülmény, tele vagyunk hülyékkel.
- Ne mondd. Még szerencse, hogy te különb vagy.
- Nem mondanám. Ma például táncon leblokkoltam, mikor egyedül kellett volna csinálnom a mozdulatokat, pedig itt van minden a fejemben.
- Áhá.
- Egy hete nem ültem le írni, üres a fejem. Múlt éjjel alig aludtam, folyton felriadtam. Mindig azt álmodtam, hogy nem jut időm valamire, amit meg kellene tennem. Pedig még szivárványt is láttam ma. Nevettem is. Kaptam virágot.
- Szörnyű.
- Az. Hogy mégis hangyák hada mászkál a lábamban, és kavicsok zsezsegnek a fejemben.
- Sokszor kerül elő a „fej” szó, lehet az lesz a probléma. Talán le kéne vágni.
- De akkor nem látnám, hogy kinyílik a virágom. Nem látnám hova lépek táncon. Olyan, mintha a fejemre egy ólmos, homályos hálót szőtt volna egy örömtelen pók. Ez lesz az, a félelem.
- Mitől?
- Hogy mégsem vagyok különb. Hogy nem vagyok elég jó. Szeretném megfogni ezt a félelmet.
- Tessék, itt van a kezemben.
- Hogy csináltad?
- Te csináltad. Ha azt mondod, elég, lebénul és meg tudod fogni.
- De meg ám! Milyen picire össze lehet szorítani! Eldobom messzire, remélem senki sem találja meg. Köszönöm szépen, mennyivel tartozom?
- Semmivel. Illetve magaddal tartozol. Magadnak. Szia!

Tárgy: történelem

2009-01-11T18:48:00.001+01:00

Beöltözős kalózbuliba mentünk, tehát kellett egy papagáj a vállamra. Szerencsére tartok a fiókban egyet, plüssből. Amíg a bal, hiányos, fekete flitterszemét újrarajzolom filctollal, eszembe jut, honnan van.
Két ősszel ezelőtt, egy vasárnap reggel telefon keltett, hogy meghalt nagyapám. Elmentem hozzá, elköszöntem tőle. Már nem hallotta. A lámpáról nézett a félszemű papagáj, akit agyonszeretgettem régen, mikor ott aludtam néha. Hazavittem. Ha ránézek, érzem a fenyő habfürdő műanyagzöld illatát, a báránybőr érintését, amit azért tettek az ágyam mellé, hogy puhára essek, ha álmomban leharcolom magam a földre.
Hallom, ahogy Napó kecskének és aranyfejnek hívja Nagyit, aki erre göndören nevet. Újra húzza a hajam a tüskés hajcsavarója, amit játékból tekertem bele. Jó ebédhez szól a nóta, összeragad a szám a csirkecomb ízétől. Rácsodálkozok a Napó-féle jó alvás receptjére: feketekávé és egy pohár bor. Nagyival makramét csinálunk spárgából és karkötőt gyöngyfonalból, a végét a radiátorcsőhözhoz kötözzük. Elbújok az ágyneműtartóba, és persze senki sem tudja, hol keressen. Mondom én is Napóval, ha valami elromlott, hogy pudelvájsz. Kis cafatokra zúzott lágytojást eszek üvegpohárból.
Telefonon meséli el Napó, hogy bevitte nagyinak a kórházba a kért citromot és a zoknit, az ápolónő leültette és úgy mondta el, hogy Nagyi hirtelen, egyszer csak úgy meghalt az este. Végignézem, ahogy Napó Nagyi után kívánkozik éveken át, de az utolsó pillanatban megrázza magát, és kerít egy barátnőt magának.
Huszadmagammal tapsolok Napó nyolcvanötödik szülinapján, miközben egy hastáncosnő riszál előtte. Élni szeretett és tudott. A rossz dolgokról beszélni nem. Az utolsó róla készült videón azt énekli, hogy azt kívánja, hogy egy tizennyolc éves lány mondja el felette az utolsó kenetet, és hogy a falakról kolbászok lógjanak.
A papagáj rámkacsint, indulunk. Most meséljenek a ti tárgyaitok.

Macskaszinkron 2

2009-01-04T17:42:00.003+01:00

Őrült két hét volt! Macskanyu és Macskapu valami szúrós, jószagú növénnyel jöttek haza, és azt mondták, boldog karajcsont. Erre összefutott a nyál a számban, de Ottó lepürrögött, hogy az karácsony és nem ehető. Azt hittem szórakozik velem, úgyhogy megkóstoltam a szúróst, de nem volt jó, viszont szuperül lehetett hajlítgatni az ágait. Kis lefocizható szalmakütyükkel aggatták tele, meg picike, felfűzött lámpákkal (amikor elaludtak, le is tekertem, a szobánkba akartam átlopni, de Ottó szabotálta – persze csak az a jó móka, amit ő talál ki). A csillagos füzért már fel sem rakták, nem is tudták volna, mert pillanat alatt körbekötöztük magunkat vele, istenien zizereg. Megajándékozták egymást, Anyu és Apu, én kérdeztem panaszosan, hogy háááát mi mit kapunk? Anyu közölte, hogy lófütyit, és én úgy de úgy megörültem, rögtön el is kezdtem keresni, hova dughatták. Ottó kuncogott, hogy biztos a fenekembe, megnéztem ott is, de semmi! Szerintem átkeféltek. Kárpótlásul viszont egész sok napon át itthon voltak, sőt sok más simogatókezű is eljött és együtt lustultunk. A kisebbeknek nagyon tetszett a szemem, ki akarták szedni, meg csomót markolásztak a belembe, aztán csodálkoztak, ha odadurrantottam. Ottó persze elsértődött a kisszobába a takarók alá, és mikor Anyu bement hozzá, hallottam, hogy méltatlankodik: „ezek még mindig itt vannak? Küldd máááár el őőőket!” Majd utálkozva visszafeküdt. Ez ment napokig.
Jó hír: végre nem fosok és nem vagyok már büdi. Antiföldevista vagyok, nehéz, de bírom. Új kaját kaptam, tolom befele ezerrel, mikor Ottó épp nem lök félre. Aput mindig be lehet palizni az éhenkórász-nézéssel, és ad a saját kajájából. Anyu viszont sóher. Gyömbéres-narancsos-csokis sütit sütött, de elzárta dobozba. Ottóval kicseleztük: én bementem kelletni magam, és amíg a szülők nyoszorgattak, addig Ottó leverte a dobozt, leesett a teteje és szétgurultak a finom kis szeletek. Kiszaladtam és nekiláttunk a sütinek, Anyu meg a nyomomban, suhi mindkettőnknek, süti összeszed, vendégeknek felszolgál, csoki a padlóról zoknis lábbal feltöröl. Viszont egy egészet megettünk sutyiban a Nagyi muffinjából és kilyuggattam a neki szánt túrós palacsintokat, úgyhogy túrhóesés volt a konyhában (az első szóviccem, ó!). Ja, Nagyi nálunk aludt aznap éjjel, mikor kint nagy durrogás volt, és a szülők ijedtükben elmenekültek – igaz, azt mondták, szórakozni mennek és azért sietnek mert elmegy a busz.
Én kiültem az ablakba, hogy megmutassam nekik, hogy nincs mitől félni, de így is elfutottak, csak reggel jöttek vissza. Jobb is, mert Nagyival egy ágyban alhattunk, finom meleg volt a takaró alatt. Mostanában jöttem rá, hogy jobb alatta, mint felette, mint ahogy arra is, hogy nem csak a mosogatóléből jó móka inni. Ottó megtanított a csapból lefetyelni, ez olyan felnőttes és különc! Most is csorog a víz, Apu épp szedi le a bajszát, megyek, megtanulom azt is.

Ünnep, belülről

2008-12-22T14:50:00.002+01:00

Sokat ígérnek az ég színei. A teteje kéklőn kék, az alja lámpafény-sárga, átvilágít a fekete fenyőkön. Megbújok az emberzajban, magamba tokozódok. Avokádómag vagyok most, fényes és kibonthatatlan.
A jobbomon lévő férfi felesége este koncertre megy. A barátja helyesel, ő is szereti az énekest. Mögöttem egy néni szabad helyet keres. Megböknek hátulról, ja csak a vízsugár indult be. Elég koszos a medence, sokan is vannak. A vízre bízom magamat. Simogat, közösséget teremt, gyógyít, bőrbetegséget táplál. Az e heti adag nyugalom rámhullámzik, jó egyedül. A gőzfürdőben citromolajat ereget valaki, én is citromhéjdarabbá válok, puhulok és kandírozódok. Mosolygok és visszamosolyognak rám. Hidegvizes medence, zuhany, mézes pakolás, titokban mitesszerek megölése, felső bőrréteg levedlése.
Hazafelé hamarabb leszállok a villamosról, és egy kis pohár forralt borral a kezemben együtt egyedülködök a kézműves vásárban. Most mézeskalács-lovacskának képzelem magam, hintázva egyelek előre. Köszönök az ismerősöknek, de nem állok meg, ez az én saját délutánom. Lassan csöpög az idő, csokimáz-kulimász. Otthon macskaként gömbölyödök az ágyba a kedves mellé, illatom elmeséli neki, mi jár a fejemben. Várakozok, tudom a csodát, karácsony lesz.

Macskaszinkron 1

2008-12-15T21:10:00.003+01:00

Sikeres negyedévet zártunk, Kami meg én. Pont ma három hónapja adoptált Macskanyu és Macskapu, bár Macskanyu kicsit jobban, de Macskapu ad enni, úgyhogy őt is szeretjük.
Ennyi idő alatt kialakult a napi rutin, vagy mi. Reggel Kami szívet tépően zokog, hogy őt, az elkínzott, éhező árvát engedjék ki a kisszobából azzzonnal és adjanak neki enni és szeressék mááár. Én kussolok, ráhagyom, mert tudom, hogy őt fogják letolni a hangoskodásért, és velem fognak példálózni, hogy bezzeg Ottó milyen szépen kivárja. Apu megkajáltat, aztán futás Anyuhoz, orr az orrhoz ébresztő, aztán simi rogyásig. Apu el, Anyu készül munkába, és mi mindenáron hátráltatjuk ebben. Lábalattkodunk és kunyorgunk, míg ő reggelizik, ráugrunk a hasára torna közben, de megbűvölten figyeljük, mikor táncolni kezd (valami furcsa rítus ez nála, de élvezi, hadd csinálja). Együtt zuhanyozunk vagy fürdünk, bele-belecsúszunk a kádba, Anyu vagy röhög vagy anyázik, de mindig szárazra töröl, még a lábujjközöket is. Azt mondja, különben berohad. Peeersze. Egyszer Kamit bedugta a csap alá, mikor összehányta magát, persze csak ott, ahol fehér a bundája (mellény és zoknik), szegény tesó kiabált mint akit beleznek kifele. Fürödni csak akkor vicces, ha mi is akarjuk. A legviccesebb, mikor hajat szárít, jó hangosan dorombol a hajszárító, meleg is, szeretjük. Felöltözik, bebüdösíti magát, és rohan dolgozni. Kami mindig előadja a végzet dalát: „Ehehelmeheheeeent” (nem mindig ugyanott van a hajlítás, egész jól cifrázza, ahhoz képest, hogy milyen kis csökött), mire én megnyugtatom, hogy visszajön. Ő felderül, és akkor végre játszunk. Többnyire szivatom meg ráveszem mindenféle marhaságra, hogy nyissuk ki az akváriumot és ússzunk együtt a halakkal, vagy hogy cseréljük ki a földet a növények alatt, de mindig csak a munka feléig jutunk. Mire kinyitnánk az akváriumot (négy párnás ujjal nehéz), vagy kiástuk az összes földet és már csak át kellene hordani, valaki hazajön és ránk suhint és lábkitépéssel fenyegetőzik. Kami annyira belejött a földezésbe, hogy már nem bír lejönni róla. Kaparja és eszi, aztán rotty tele az almot. Teljesen bevette, hogy ez egy komoly misszió és nem tántoríthatja el ettől száz bundánrángatás sem. Sőt, a citromfűolaj, a profi macskariasztó, a vágódeszkákkal és törölközőkkel letakart cserép sem. Ez van, ha a hülyeséghez szorgalom társul. Most viszont meg van lőve, mert kövekkel rakták tele a cserepeket, és azt lehetetlen kiszedni. Sőt, valami fosott algaszínű kencét nyomtak a szájába Anyuék, azt mondják a dokitól van, és muszáj ezt szednie, mielőtt kihal a Bél Flóra. Lehet ez valami rokon, mert Anyut is így hívják, csak Bél nélkül. Csak az összefüggést nem értem a földevés és a rokoni elhalálozás között. A doki azt mondta, hogy imádni fogja az ízét. Engem bezártak a kisszobába, hogy ne lássam a trancsírt, de amennyit hallottam, csak nem olyan tuti az a paszta. Anyun majdnem elvégzett Kami egy gyomormetszést, Apu meg kis híján csak kilencig tud számolni a két kezén. Repeta reggel-este három napig. Csudi. Bízom benne, hogy használ, mert Kami rohadt büdöseket durrongat, főleg mikor aludni bújunk össze, és mindig vigyáznom kell, hogy nehogy rossz helyre lépjek az alomba, mert az a nyúlós kakk sose jön ki a talpamból. Hopp, jönnek, mentés, bezárás.

Találd meg!

2008-12-12T11:43:00.002+01:00

A nyúlós, nyomonyák, bosszantó dolgok jó oldalát.
Az esős időét. Nyáron nevetve elázhatsz, ősszel-télen bekuckózhatsz a szobába egy bögre kakaóval és egy jó könyvvel. Tavasszal hallgasd, hogyan kortyolják szuszogva a vizet a növénygyerekek.
A veszekedését. Ha ésszel csinálod, kiadod a méregedet, beszélgetéssé szelídül és kipukkanthatjátok a gennyes bajgombócot.
A mechanikus munkáét. Agyunkat reggel nyolckor helyezzük sztendbájra, négykor kontrolaltdel, és időtöltögetés színes, nevető kancsókba in-dul.
A fáradtságét. Ha jól végzett munka eredménye, akkor mézesen végigcsorog rajtad, beborít, beleragadsz és belealszol.. Ha pöffeteg mormogák mazurkázták rommá idegeidet, nyáron sör, télen forralt bor, és egy popórázós vigyori fogmosás után beszédülsz az ágyba.
Az unalomét. Túl sok kihasználatlan időd vagy energiád van, ami nagy kincs. Ha lehetne árulni, kőgazdag lennél.
A késős barátodra való várakozásét. Gondolatban felnégyelheted, makramét készíthetsz beleiből, szemrehányásban részesítheted (broáf). Avagy teszel rá, és inkább szemezel egy helyes idegennel, rámosolyogsz mindenkire, énekelsz, hátha pénzt dobnak eléd.
A nyughatatlanságét. Folyton hajt valami, de legalább nem bélféreg.
A buta emberekét. Te biztosan sokkal okosabb vagy náluk. Vagy csak azt hiszed, de a tudat megnyugtató. Annyira, hogy még írásba is foglalod. Vigyázat, májhízás!

A fém tüze

2008-12-11T13:31:00.007+01:00

Először járt a Nemzeti Galériában. Illik látni - gondolta. Az udvariasság érzése észrevétlenül csodálattá változott. Az egyik üvegajtóban meglátta saját tükörképét és átrendeződött arcvonásait. Hatalmas szemek, kíváncsiságtól felvont szemöldök, csinos fiatal arc.
A teremőr nénikék eleinte gyanakvóan nézték. Ritkán látni erre fiatalt, főleg egyedül. Talán ide beszélt meg randevút? De a lány olyan halkan és óvatosan sétált, szemeit a festményekre függesztve, hogy a nénik elhitték: nincs miért őrködniük, és kimentek kávézni.
Annyira belefeledkezett a képekbe, hogy nem vette észre az előtte álló szobrot, és kis kíján nekiment. Bosszús lett: elfogja a kilátást. Azt sem tudom, mit ábrázolhat. A kiálló bronz kéz, amelynek majdnem nekiütközött, egy vödröt tartott. Bronz víz folyt belőle egy bronz házra, amelyből bronz lángok csaptak elő. A kéz Szent Flóriáné volt. Bronzba öntött eltökéltség. A lány hátrébb lépett.
- Tökéletes - suttogta. "Tökéletes" - gondolta a szobor. A lány megfogta a kezét, és a szobor elejtette a vödröt. Eltörtem! - kiáltott fel magában. Most beszaladnak, kidobnak, feljelentenek! Körbenézett. Nem jött senki. Csak Flórián. Közelebb. Le a talapzatról.
- Megőrültem - mondta hangosan a lány.
- Megérezted - mondta Flórián - Rám néztél, megfogtad a kezemet. Nem bánt senki, már hazamentek, bezárt a galéria.
- Ebben nyakig ülök.
- Nem te vagy az első. Mi, akik itt vagyunk, mind erre várunk. Van egy festmény a földszinten, hiányzik róla egy alak. Beleszeretett egy emberbe, aki megsimította az arcát és vele ment. Ennek már hetvenhárom éve. Egyikük sem él már. Az élet a műtárgyakat is megöli, ha emberré válnak.
A lány már nem félt.
- Az ember mindig meg akarja akasztani az időt a boldog pillanatoknál. Mi ezekben élünk. Gyere, megmutatom. Az Alvó nő. Mindenki azon gondolkodik, vajon miről álmodhat. A nő életében béna. Álmában macska, a fűben bukfencezik. Az Ásító inas a jól végzett munka után készül elaludni. A Lilaruhás nőről a látogatók nem tudják, hogy terhes. Érzi, hogy új élet ébred a testében.
Egymás kezét fogva mentek végig a termeken, lassan, örömmel. Az éjszaka kezdte átadni helyét a nappalnak, mire visszaértek az üres talapzathoz. Már nem beszéltek. Egymás szemébe néztek, lehajoltak az elejtett vödörért és felmásztak a talapzatra.
A teremőr nénike nem értette. Mivel nem akarta, hogy megrovásban részesítsék hanyagság miatt, a szobor melletti papírtáblácskát gyorsan kicserélte:
Szent Flóriánt megégeti a szerelem tüze. Ismeretlen művész.

ötlet:
http://www.mng.hu/
http://www.berze-nagy.sulinet.hu/stilus/rokoko/florian.htm

Tegnap este rumbatök voltam

2008-12-09T15:34:00.005+01:00

Gracias a la familia! Eliades Ochoa (Buena Vista Social Club) Debrecenben járt, jöjjön máskor is!

Ilyesmikre ráztuk:

Csókolom!

2008-12-04T21:27:00.002+01:00

Figgyelem, figggyeleeem! Orjási vegzáció! Csak tessék, csak tessék, csak folyvást csak folyvást! Megcsalás, önámítás! Áh, vese babbal.
A fent vázolt világban próbálkozunk helyezkedni. Így hát Macskabreki és arisztokratikus alteregója Welmington grófnő megnyitották egyéni szuterén véleményládájukat.
E nemes alkalomból szeretnék köszönetet mondani a macskáknak, akiktől nem látom a monitort, mert üldözik a kurzort, mert megtanítottak keményen küzdeni. A cotcot-nak, mert előbb megjelentették az írásaimat, mint hogy blogom nőtt volna, és ez hitet adott.
A zembernek és a zanyukámnak a kritikus szemekért, meg a mindenért, amitől én én lettem, vagyok és leszek.

Pssszt!

2008-12-04T21:11:00.001+01:00

Viszket a szám és a nyelvem, annyira mondanám, de tudom, hogy a mondandóm nem lesz kellemes a másik fülének. Lelkének. Maradjak csendben? De akkor feszít belülről, és félek, hogy egyszer csak kiböffen. Borítsam cukormázzal? Akkor elvész a veleje, szarból nem lehet marcipánt csinálni. Vagy mégis?
Hiszek benne, hogy mindenkinek el lehet mondani mindent, csak a másik szájíze szerint, hogy befogadja a mondandódat. Viszont nem mindent érdemes, és nem mindenkinek, például a nyugdíjas patikus anyósodnak, hogy a macskáid telefosták és habosra hányták a tőle kapott fehér gyapjúszőnyeget. Ilyenkor jön jól egy ártatlan vagy kegyes hazugság: „Igen, nagyon szép a szőnyeg, vigyázunk rá. Igen, a cicák is jól vannak, rendes kis jószágok.”
Ami zavar a másikban, és úgy érzed, hogy akadályoz a munka-, baráti vagy szerelmi kapcsolatotokban azt viszont érdemes szóvá tenni, mielőtt elmérgesedik a helyzet. Kinek? Mit? Hogyan? Pooontosan.

Belső kör

Egyszerű, mert tudod, hogy szeretnek. Bonyolult, mert nem akarod elveszíteni a szeretetüket. Ezek azok az emberek, akikkel a legkevésbé gondoljuk át a mondandónkat, alig finomítunk a mondatok élén. A kendőzetlen őszinteség lehet célravezető, ha egy homályban botorkáló ember elé tükröt akarunk tartani sokkterápia jelleggel, de össze is zúzhatjuk a bizalmát bennünk. Aki készpénznek veszi a szeretett ember(ek) jelenlétét, az sok mindent megenged magának, majd csodálkozik, ha a másik bezárul egy-egy jólirányzott „Nem kellene annyit enned, így is jó kövér vagy” , netalán „Anya, minek neveltél ilyennek” mondat kilövésekor. Bé verzió: nem szólunk semmiért, mert szeretjük. Tényleg szeretjük?

Külső karéj

Pengeélen táncolsz. Ha jól megy át, keblükre ölelnek, te vagy a tuti, ha nem, meglakolsz, bitang lator. Régi jó buksisimogatós amerikai módszer szerint először dicsérj, utána kritizálj. Nem rossz. Biztosítod az illetőt arról, hogy nem támadsz. Esetenként saját példával is lehet kritikát kezdeni, állati nyelvvel „megmutatod a hasadat”.
Ha ebből ért az illető, hurrá, ha nem, lehet tovább próbálkozni. Vagy bejön, vagy egyszer elveszted a türelmedet, jégcsákánnyal nekimész és kibelezed (hmm ez is vállalható opció, legyen veled kedves a vizigótok csoffadt öreganyja!).

Hogy is mondjam csak…

Ha nem tudod, hogyan fogj bele, inkább kérdezz.
Persze a legjobb szándékkal feltett kérdések is szülhetnek sértődést és félreértést, olyan ez, mint a fülbesúgós játék, az eredeti szó az, hogy muskátli, a sor végére meg kijön, hogy fostál, mi?

…sehogy

Mert nem a te dolgod. Mert neki pont nem érdemes. Mert megmondóembernek tűnnél. Mert nem is azért mondják, hogy véleményezd. Mert hallgatni arany (kivéve, mikor ólom).

Hétköznapi őrültségek

2008-12-04T21:05:00.001+01:00

Felmászni a szőnyegporolóra a lakótelepen, mint gyerekkorunkban. Az mp3 lejátszódban futó számmal együtt énekelni az utcán, és kuncogni a megdöbbent arcokon. Kitalált szavakat mondani (szúnyogbunda, szőrmebajnokság). Esőben nevetve futni, viharban hazabiciklizni. Egyszerre öt részt megnézni a kedvenc sorozatodból. Harmadjára is meghatódni az Amélie csodálatos életén. Belemosolyogni reggel a tükörbe. Félóráig igazgatni a hajadat egy találkozó előtt, amire nem is annyira akaródzik elmenni. Bejárni az összes boltot egy „olyan” cipőért. Legurulni egy füves dombon.
Órákon át állni a fa alatt várni, hogy a fennragadt kiscica lejjebb másszon, hogy felmászhass a legfelső, téged is megbíró ágra, és elérd a kis dilist. Aztán végignézni, ahogy megint feljebb mászik, rimánkodni, csalogatni, kihívni a tűzoltókat, anyázni, hogy nem hajlandók kijönni, felhívni az állatvédőket, anyázni, hogy nem veszik fel. Tovább várni. Már majdnem feladni, amikor jön egy akrobatikus fiatal fiú, kecsesen felugrik a fára, megrázza a felső ágakat, miközben te másodmagaddal állsz a fa alatt egy kifeszített pokróccal, amelynek a közepébe belepottyan a cica. Megbizonyosodni, hogy jól van az ijedséget leszámítva, hagyni, hogy elfusson és odabújjon az anyukájához, aki már régóta ott nyávog a közelben. Örülni, és azt érezni, hogy volt értelme az estédnek.
Azt hinni, hogy semminek semmi értelme. Hinni, hogy minden mindennel összefügg. Szörnyülködni, hogy mások milyen dolgokat tartanak érdekesnek. Meglepődni, hogy nem tartják érdekesnek, amit nagy hévvel mesélsz. Ráparázni a holnapra. Ok nélkül fecsattanni. Sajnálkozni az elmúlt dolgok felett. Elfelejteni, hogy emberek vagyunk. Megutálni önmagadat. Megszeretni önmagad.
Folytatni ezt a listát.

Mitévő legyek...

2008-12-04T21:04:00.001+01:00

… a legbizonytalanabb állatfajta. Én is fajtatársuk vagyok, de csak átmenetileg, biztatom magam. Ülök egy levélen, hintáztat a szél. Összedörzsölöm a két első lábamat. Mibe fogjak, hova kapjak? Nem a teendők borítnak el, hanem a kérdés terhe, hogy mi legyek?
Felnőtt, persze. Ez a rész kipipálva. Viselkedésemet az adott élethelyzethez igazítom, igyekszem megismerni és fejleszteni önmagam, szeretek nevetni. Dolgozom, szép párkapcsolatban élek, vannak barátaim, szerető családom. Igen ám, de mi legyen életem sója? Nem hiszek abban, hogy ez a szerelem, a gyerek vagy a munka. Ezek az élet kellékei, kellenek hozzá, hogy az ember a saját csodáját kiénekelhesse magából. Mint a magyar népmesés madár a virágokat. Alkotni, magunkból adni. Nem a világhírért, nem is feltétlenül a megélhetésért. Nem is mindig másoknak. Hanem azért, hogy amikor az ember kiürül, átmelegíthesse a gondolat, hogy van, ami csak az övé. Ha rám dől a ház, ha véget ér egy barátság vagy egy szerelem, vigasztalást találhassak magamban. A kívülről jövő dolgok átmenetileg hoznak enyhülést, jó borozni, táncolni, moziba menni.. Az igazi felemelő érzés az, ha a magam örömére alkothatok. Rajzolok valamit egy pólóra, televarrom flitterrel, írok egy mesét. Próbálkozok.

Élet-művész

Szerencsés az, akinek a hobbija a munkája? Igen, hiszen azt csinálja, amit szeret, főállásban. Csakhogy akkor találnia kell egy új hobbit, amiben kikapcsolódhat. Le a kalappal az előtt, aki nem csömörlik meg folyamatos alkotástól, hiszen nem véletlenül ragasztják a művészre a „bolond” címkét. Egész nap ködben jár, csudi víziói vannak, egy gondolattal teremt, de nem tudja hogy téliszalámit májusban is árulnak, vagy hogy a vízfogyasztását köbméterben mérik. Aztán elapad az ötletfolyam, bezár a múzsacsókbolt, a művész kiég. A kivétel az, akinek az alkotás varázsát az erős személyisége köti a való élethez.
Van, aki a hivatásában éli ki magát (nem, ez nem ugyanaz, mint a munka). Vannak hivatásos gyógyítók, tanárok, állatgondozók, lelkészek, szakácsok, akik mióta az eszüket tudják, a hivatásukra készülnek. Akik nem elvesznek az örvényben, hanem kiteljesednek. A kivételesek.
Azt már tudom, hogy nem akarok főállású csuditeremtő lenni, meghagyom a kötetlen agyrobbanást a munka utáni szabadidőmre. Nincs kedvem az időm húsz százalékát alkotásra költeni, a maradék nyolcvanat pedig önpromócióra, kedvező kapcsolatokat kialakítani, érdekprogamokat szervezni.

Gondolkodom, tehát…

… még mindig nem tudom, mit szeretnék kihozni magamból. De a fénye a készülő dolognak itt feszül bennem, melegít az akarat. Nehéz türelmesen várni, nézni, hol adódik olyan helyzet, amelyhez hozzátehetek. Mikor jön? Meg fogom látni? Honnan tudom, hogy ez az? Ki tudom hozni magamból a kihozhatót?
Sok a kérdés, a választ majd az élet adja. Addig is mit csináljak? Írok erről. Nektek, magamnak.

Leány váll alatt

2008-12-04T21:00:00.002+01:00

Zsákmány nélküli vadászatról elkeseredetten visszatérve gondolhattunk már arra, hogy ej, de nyitnánk egy boltot, ahol végre találhatna az ember lánya kedvére való egyszerű fekete szoknyát, amely nem lóg, nem túl hosszú, nem túl bő, nem túl szűk. Vagy masnis bokacsizmát, amely nem ázik át, kicsit bő a szára, valamint meleg és csinos télikabátot. Vagy táskát, amely passzol mindehhez, nem túl kicsi és nem túl nagy. Egy lányon láttam olyan csizmát eddig, ami igazán tetszett, kérdeztem hol vette, mondta, hogy a férje vette az egyik külföldi útján. Hoppá. És a férjét vajon hol vette? Nekem is kell. Ha nincs, létrehozom. Tömjük be a piaci réseket eredeti vállalkozásokkal! (Tudtátok, hogy a niche eredetileg fali bemélyedést jelent, amelybe kisebb szobor helyezhető? Micccsoda gondolatáttétel.)

Szolgáltassunk

Nőismereti tanfolyamiroda férfiaknak. Tantárgyak: ruha- és cipőméret szemre eltalálása. Párunk ízlésének ismerete. A „Melyik szemfesték áll jobban?” kérdés komolyan vétele. Hisztikezelés. Kérésére egyéni tanulmányi útvonalat dolgozunk ki.
Együttérzési panasziroda premenstruációs tüneteket produkáló nőknek. Vállaljuk férjük elszállítását biztonságos területre a tünetek idejére. Telefonon vagy személyesen hallgatjuk végig, és feltétlen együttérzést biztosítunk. Hívjon bizalommal. Az ár egy doboz csokoládét és egy csomag kamillás zsebkendőt is magában foglal.
Szabadidőpartner keresőt. Befulladt a délutánja? Senki nem akar önnel falat mászni, vásárolni, főzőcskézni, forraltborozni? Lemondták az esti bulit, de ön már az ajtóban állt, puccban-glóriában? Regisztráljon oldalunkon, és találja meg azt, aki pont azt szeretné csinálni, amit ön.
Minőségi élelmiszerboltot. Házit a háziaktól. Családias környezet, nagymama-fíling, házisajt, kéményben füstölt kolbász, kertből szedett alma. Nálunk minden vevőnek kijár az „aranyoskám” megszólítás.

Gyártsunk

Méret alapján készült melltartót. Egyedi pólót. Kutyasétáltató robotot. Szájkosarat rosszmájú megjegyzések kicsúszásának megakadályozására. Jóságinjekciót. Leszarin tablettát. Rézf…ú baglyot. Macskaszinkronizálót. Távirányítóval szabályozható fűtőszálat kiskabátba, kiscsizmába. Szájbarágót. Nőilélek-kibogozót. Férfigondolat-olvasót. Időhosszabbítót, illetve –rövidítőt. Automatikus válaszgenerátort szószátyár, unalmas emberekhez (aha…. .igen…. ja, nem ….. tényleg?….. nekem is… úgy értem nekem sem). Karácsonyi nyugalmat fahéjas pasztilla formátumban. Emlékpótlót. Világmegváltót.