2016. július 18., hétfő

Sós kútba teszlek

Megjelent a Litera Szabadnapló rovatában 2014. szeptember 8-án

Autóval megyünk, nem merem babakocsival vinni, mert visszafelé biztos végig sírna, és a síró gyerek rossz. Biztos éhes, mondanák az öregasszonyok az utcán vagy a buszon. Ha tényleg éhes lenne, megszoptatnám, és akkor megbotránkoznának. Ha cumisüvegből adnék neki, akkor meg biztos nincs tejem. Ringatnám, de még mindig sírna, tessék, megvigasztalni se tudja. Ha kiviszem, fúj a szél, süt a nap, nem süt a nap. Babakocsiba teszem, szegény el van szeparálva, hordozókendőbe teszem, szegénynek milyen melege lehet, autós hordozóba teszem, szegény le van szíjazva, ölbe veszem, szegény el van kényeztetve. Sós kútba teszlek, onnan is kiveszlek, kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek.

Beteszem a hordozóba, mosolyog. Nem bánja a biztonsági övet. Nem ijed meg a kocsiajtó csapódásától, pedig erővel kell bevágni. Nem adtam meg az elsőbbséget és összetörtem a jobb oldalát, majd ha lesz pénzünk, megcsináltatjuk. Ezt mondjuk egy éve. Az úton csendben van, nézelődik, tetszenek neki a falevelek, a zene a rádióban. Lefékezek. Megjöttünk, mondom. Mosolyog. Fél négy, senki nincs a váróban. Bekopogok. Ha oltásra jöttem, akkor az a másik bejárat, mondja az asszisztens. Átmegyünk a másik épületszárnyba. Fertőtlenítő szag a váróban. A rendelő ajtaja nyitva. Elnézést kérek a késésért, a doktornő rosszallóan néz, időben jöttünk, csak rossz helyre, magyarázom, de így is rosszallóan néz. A gyerek mosolyog. Na, nem sokáig leszel ilyen jókedvű, mosolyog vissza az asszisztens. Tudom, hogy tapasztalatból beszél, de megharagszom rá, minek mondja. Levetkőztetem, az orvos megméri centire, kilóra, járatja, kúsztatja. Nem sír. Az orvos fölé hajol, az egyik kezében fertőtlenítő spré, a másikban fecskendő, a tű végén kibuggyan az oltóanyag. Most kapsz egy szurit, mondja. A gyerek rámosolyog. Égyik kezemmel ölelem, másikkal lefogom a karját, az orvos a lábát. Becsukom a szemem. Érzem a kezem alatt, hogy megfeszül, majd felvisít. Szorítom a szememet, hogy ki ne jöjjön a könny, az arcába hajolok, csitítom. Nagyon sír. Az orvos kihúzza a tűt, új fecskendőt vesz a kezébe, és a gyerek másik combjába szúrja. A gyerek újra felvisít, szorítom a szemem. Fel lehet öltöztetni, mondja az orvos. Az öltöztetéshez ki kell nyitnom a szemem, kiömlik a könny az arcomra. Borogassam az oltás helyét, folytatja az orvos, aztán este meg kell mérni a gyerek lázát, és háromnegyed germicid kúpot adni neki, ha harmincnyolc fölé megy. A rendelő nyitott ajtajában egy nő áll, az ölében kétéves forma kisgyerek szipog, ő már tudja, miért hozták. Igyekeznem kellene az öltöztetéssel, de én nem tudok sietni, ölelem az ordító kis testet. A szemem már száraz, de az orromból csorog a takony, a cuccaink szanaszét. Az asszisztens tanácstalanul néz, hogy segítsen-e, végül nem segít. Felöltöztetem a gyereket, megszívom az orrom, összeszedem a cuccokat, pelenka, hordozó, táska, egészségügyi kiskönyv. A váróban megszoptatom, addig abbahagyja a sírást, majd újrakezdi. Ringatom, duruzsolok a fülébe.

Az órát nézem, fél öt. Hallom, ahogy egy ajtó becsukódik. Felnézek, az orvos és az asszisztens végeztek, zárják a rendelőt, kifelé menet rám néznek sajnálkozón vagy lesajnálón, nem tudom. Berakom a gyereket a hordozóba, már csak nyöszörög. Nem érti, mi történt.  Holnapra elfelejti, mondja az orvos. Én nem, mondom. Egy hónap múlva újra jövünk.