2017. április 17., hétfő

Otthon a mozdulatban

Nyitva van az aranykapu, csabujjatok rajta - énekeltem, és nem gondolkoztam azon, hogy mit jelent a csabulni. A lényeg az volt, hogy minél szebb kaput tartsunk, és erősen csapjuk le a karunkat ott, hogy “leszakadt a pajta”, hogy aztán a bentmaradtamacska megrekedjen, és ő vegye át az egyik kaput tartó helyét. Otthon voltam a mozdulatban, kaput tartani volt a legjobb, szépen kellett, magasra emelt, íves karral.
Aztán az iskolában is kellett kaput tartani nyelvtan órán, az bújhatott át rajta, aki jól felelt Irénke néni kérdéseire. Eddig egyszer sem bújtam át rajta, mert azon gondolkoztam, sokkal jobb lenne tartani a kaput szép íves karral, és ha tudtam volna, hogy erre kell a két önként jelentkező, biztos felnyújtom a kezem. Irénke néni azt kérte, mondjunk olyan szavakat, aminek a közepén gy betű van. Hirtelen felszaladt a kezem, és mondtam, hogy kagyló. Irénke néni bólintott, átbújtam a kapun, aztán lassan, elégedetten sétáltam vissza a helyemre. Berci, aki szerelmes volt belém, felnyújtotta a kezét, és mondta, hogy magyar, Irénke néni megdicsérte, milyen szép, és Berci is átbújhatott a kapun.
Este, elalvás előtt, a sárga búrás, fojtott fényű lámpába meredtem, és elképzeltem, ahogy Irénke néni a kagylóra mondja, hogy nagyon szép, a magyarra meg csak bólint. A kagyló sokkal szebb, mint a magyar, csillog a belseje.
Nagymamának is volt ilyen fröccsöntött búrájú éjjelilámpája, csak pirosban. Amikor nála aludtam, a piros fényen át néztem, ahogy a dunnát ránctalan, puffasztott négyszögbe rendezi az ágyon, felhajtja a jobb sarkát, leül a lepedőre, otthonos mozdulattal keresztet vet a párnára, és elmond két imát, amiből én csak egyet tudtam, azt is csak félig. Azt reméltem, hogyha eleget járok templomba, akkor majd én is otthonra találok a tiszta mozdulatokban, de sosem tanultam meg rendesen az imákat. Untam őket. A templomban a tömjénillatot szerettem, az első pár percben, amíg meg nem szokta az orrom, élveztem a misét. Aztán csak ültem és mindenféléket gondoltam. Egyszer az jutott eszembe, hogy vajon miért nem szeretem a pingvineket. Akinek harminckettes lába van, azok általában szeretik őket, de engem idegesített, hogy olyan instabilak, amikor járnak. Ha valaki elkapná azt a pillanatot, amikor a testsúly csak az egyik lábukon van, egy ujjal is felboríthatná őket. Amikor erre gondoltam, nevetnem kellett. Persze csak halkan. Aztán eszembe jutott, hogy mégsem olyan rossz a pingvin, mert nővérem férje sokszor játszotta azt velem, hogy ráállított a saját lábára, átkarolt a hónom alatt, és ahogy emelte a lábát, az enyém is emelkedett vele. Arra gondoltam, ha egyszer gyerekem lesz, megmondom az apjának, csináljon vele is pingvinjárást. Felnéztem. Még sok volt hátra a miséből.

2017. március 30., csütörtök

Hogy a fiam se féljen

Az udvar egyik fele kiszámítható,
egyenes kockákkal van lekövezve.
Rendesen megcsinálták, síkban vannak, 
nem mozog egyik sem. 
Én sem mozdulok, 
csak állok itt,
pedig el fogok késni megint.
Tegnap a busszal volt gond,
de tényleg,
viszont ma nem mondhatom ezt.
Lenézek a piros harisnyámra,
ez valaki más lába.
A cipő az enyém, ki van szakadva.

Az udvar másik oldalán
össze-vissza nő a fű, gyomok, tulipán.
Későn érünk haza az OBI-ból.
Szállnak az alkonyi felhők, énekli a fiam,
majd abbahagyja.
Sírni fogok, ha oda kell adnom a kapát, mondja, 
de nem sír, csak lefekvéskor, valami teljesen más miatt.
Én meg majd reggel.
A kezembe adja a kapát,
belevájom a földbe,
göröngyök,
üvegdarabok fordulnak ki,
és még giliszták,
pókok,
cserebogár pajorok.
Most először nem félek ezektől,
muszáj, gondolom, hogy a fiam se féljen.
Jó szaga van a földnek.
Árvácskát ültetünk, 
olcsón adtak sokat.

2016. szeptember 1., csütörtök

Elmennék Kelenföldig

Megjelent a Litera Szabadnapló rovatában 2014. szeptember 12-én

Ma elmegyek ajándékot venni, anyám vigyáz a gyerekre. Veszek egy pár fülbevalót az elsőáldozó keresztlányomnak, és egy párat magamnak, de ez utóbbiról nem beszélhetek. Milyen dolog az, hogy valaki arany fülbevalót vesz magának hétköznap délután. Nézegetem magam hazafelé a buszablakban. Nem nagyon látszik a homályos üvegben, alig csillog, ezért az öröm is kisebb, ahogy illik. Nem szabad nagyon örülnöm, gondolom. Gyűjtögetem a szorongást, mintha azzal meg lehetne előzni egy nagyobb bajt.

Mosnom, pakolnom kellene, holnap utazunk, de én félóráig ékszereket válogattam. Az első hosszú út kisgyerekkel, félek tőle. Hazafelé az anyám névnapjára vett könyvet olvasom, átadtam neki aztán kölcsönkértem. Legszívesebben elmennék a busszal Kelenföldig meg vissza, addig talán a könyv végére is érnék, de nem mehetek el Kelenföldig, haza kell mennem a gyerekhez. Leszállok. Még van tizenöt percem a következő szoptatásig, beugrom a szoliba. Csorog a fenekemen a víz, mintha edzenék. Mintha vezekelnék. A ház tövében az a húsos levelű növény virágzik, aminek ha meglazítjuk a felső rétegét és belefújunk a résbe, béka lesz. Ezt mondta Enikő, nagyapámék szomszédjának unokája. Sok levelet meglazítottunk, de mind elszakadt, nem tudtunk békát csinálni, nagyon csalódott voltam.

Megérkezem, még mindig csorog a fenekemen a víz. Viszket a szemem, fáradt vagyok. A gyerek a pelenkás zacskóval játszik. A zacskót nézem. Olyan nett ábrával illusztrálják, mennyire nedvszívó a pelenka, hogy az ember mindjárt magabiztosabb lesz tőle. Éjszakai védelem, újrazárható tépőzár, mi baj lehetne? Ránézek a gyerekre, ezer baj lehet. Végigordítja az utat, folyton meg kell állni, elkésünk. Besokall az emberektől, a melegtől. Megint nem fogom tudni elaltatni, megint beáll a hátam. Megbánom, hogy elindultunk. Rossz emberek vagyunk, hogy egy ilyen kisgyereket utaztatunk, mondom anyámnak, és már sírok. A táskájában turkál, megáll a keze a levegőben. Miért lennétek rosszak? Mert önző vagyok, ezt mondtad. Amikor Alsóbélatelepen nyaraltunk, és feldíszítettem a biciklimet azokkal a fehér virágokkal. Sietni kellett volna hazafelé, nem a virággal szórakozni, mert Sanyiékat vártuk vacsorára. De én nem siettem eléggé, aztán mikor megjöttek, inkább kimentem a kertbe játszani. Meg amikor nem akartam elvinni az öcsémet vonatot nézni. Mondtam neked, hogy a vonatok unalmasak és ritkán járnak, sokat kell rájuk várni és hamar elmennek, erre azt felelted, önző vagyok. Mennyit imádkoztam, hogy legyen egy testvérem, akkor biztos nem lennék önző, azt mondta a szomszéd néni, hogy a testvéreknek mindenben osztozniuk kell, nem lehetnek önzők. De amikor lett testvérem, nem akartam vele elmenni vonatot nézni. Éjszakánként nem tudok aludni, nem pihenhetek, mert a gyereknek mindjárt szüksége lesz rám, annyira nyomaszt, hogy el kell mennem tőle, ki a lakásból, alig várom, hogy legyen bármi, ami miatt elmehetek. Sajnálom, néz rám anyám, tudom, hogy mondtam olyanokat, amiket nem kellett volna. Tudom, megbeszéltük ezt már, nem akartam felhánytorgatni, mondom.

Várom az érzést, hogy melegem lesz, mert önző vagyok, amiért ez felhoztam, de még sincs melegem. Hűvösnek érzem a szobát, ahogy ott fekszem a földön a gyerek mellett. Elunta a pelenkás zacskót, a fülemet nézi, csillog a kő a fülbevalómban. 

2016. augusztus 25., csütörtök

Softshell

Megjelent a Litera Szabadnapló rovatában 2014. szeptember 10-én

Bedobtak egy akciós katalógust, a címlapon softshell dzsekit hirdetnek, szél- és vízálló, egy réteg, de tartja a meleget. Másnap reggel elmegyek, hogy megvegyem.

A boltban nincs tömeg, pedig az ilyen akcióknál alig lehet megmozdulni a sorok között, csak pár darabot hoznak az árukból, hamar elfogynak. Régen diszkontnak hívtuk az ilyen boltot, mindent lehet benne kapni, főleg élelmiszereket és szezonális árukat, alkalmanként sportfelszerelést, ruhát és elektronikai eszközöket. A gyerek nyugodtan nézelődik a gurulós kocsiban, kezébe adtam egy csomag száraztésztát, élvezi, ahogy recseg a fólia. A kabátok becsomagolva sorakoznak egy mély fémketrecben, van zöld és kék. Mindkettőt felpróbálom, egyiket a másik után, előbb a zöldet, aztán a kéket, aztán megint a zöldet és megint a kéket. Egy nő eltolja mellettem a kocsiját, és megjegyzi, hogy szerinte a kék jobb, azzal meg lehet jelenni. Nem megjelenni akarok benne, hanem boltba, játszótérre, városba menni, mondom, egy softshell dzsekiben nem lesz elegáns antrém, akármelyik színt választom, gondolom, de közben nem tudok dönteni. A zöld vidámabb, a kék jobban áll. Próbálgatom egyiket a másik után, sétálgatok bennük, elmegyek a hűtőpultig, veszek tejet, felvágottat. A kabát jó meleg, ez most a zöld, vajon elég meleg-e a kék is. Tudom, hogy ugyanolyan anyagból van, de felveszem azt is, visszamegyek a hűtőpultig, veszek vajat. Ez is elég meleg. Elképzelem, ahogy tolom a babakocsit a kék kabátban, aztán a zöldben, a zöldtől jobb kedvem lesz.  A gyerek nyűgösködik, ilyenkor már aludni szokott. Ölbe veszem, megnyugszik. A kéket visszateszem a többi közé, elindulunk a pénztárhoz. Már mi következünk, amikor észreveszem, hogy a kabát varráshibás. Visszaszaladok, a gyerek a kezemben, fél kézzel túrok egy másik zöldet, a kezembe akad a kék, amit visszatettem. Visszateszem a zöldet, elindulok a kékkel, aztán visszafordulok, akkor is a zöld kell. Ez nem varráshibás. Fizetünk. 

Otthon levágom a kabátról a címkét, kiakasztom az előszobába. Szeretném, ha már hideg lenne és felvehetném. Megsimogatom, kicsit fényes anyag, nagyon szép. Hirtelen rosszkedvem lesz, mi van, ha mégis a kéket kellett volna. Elaltatom a gyereket. Délután átjön egy barátnőm, elmesélem neki, hogy reggel mennyit vacilláltam azon, hogy melyik kabátot válasszam, figyelem, hogy észreveszi-e, hogy erőltetett a nevetésem. Nem veszi észre, a szavamba vág: képzeld, hogy jártam, a múltkor fekete táskát akartam venni, de nem figyelek. A gyerek a táskája pántját rágja. A barátnőm megissza a teáját, hazamegy. Felveszem a kabátot, mintha indulnék valahova, aztán leülök a gyerek mellé. Játszunk. Csörög a telefon, a demens nagybátyám Bostonból, be van állítva a csipogóján, hogy havonta egyszer hívjon fel. Miközben beszélünk, néha elfelejti, ki vagyok. A rövid lejáratú memóriaegységem nem működik sajnos, mondja. Régi történeteket mesél, azokra jobban emlékszik, például hogy egyszer, még az ötvenes években volt egy házassági krízisük a feleségével, elmentek párterápiába, és azóta jól vannak. Melegem van a kabátban, de nem tudom levenni, egyik kezemben a telefon, másikban a gyerek. Befejezzük a beszélgetést, leveszem a kabátot. Megfürdetem a gyereket, rugdos a lábával, minden tiszta víz lesz. Ha most rajtam lenne a dzseki, én nem lennék vizes, gondolom. Megszoptatom, közben rugdos, mintha még mindig a vízben lenne, le kell fognom a lábát. Így meg nem akar enni, elengedem a lábát, aztán megint lefogom, mégsem hagyhatom, ez már fáj. Elengedem, lefogom, elengedem, lefogom. Elfárad. Beteszem a kiságyba, dünnyög, forgolódik, lassan elalszik. 
Kimegyek az előszobába, felveszem a kabátot, de nem lesz tőle jobb kedvem, most már biztos vagyok benne, hogy a kéket kellett volna. Húsz perc múlva zár a bolt, még odaérek.

2016. július 18., hétfő

Sós kútba teszlek

Megjelent a Litera Szabadnapló rovatában 2014. szeptember 8-án

Autóval megyünk, nem merem babakocsival vinni, mert visszafelé biztos végig sírna, és a síró gyerek rossz. Biztos éhes, mondanák az öregasszonyok az utcán vagy a buszon. Ha tényleg éhes lenne, megszoptatnám, és akkor megbotránkoznának. Ha cumisüvegből adnék neki, akkor meg biztos nincs tejem. Ringatnám, de még mindig sírna, tessék, megvigasztalni se tudja. Ha kiviszem, fúj a szél, süt a nap, nem süt a nap. Babakocsiba teszem, szegény el van szeparálva, hordozókendőbe teszem, szegénynek milyen melege lehet, autós hordozóba teszem, szegény le van szíjazva, ölbe veszem, szegény el van kényeztetve. Sós kútba teszlek, onnan is kiveszlek, kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek.

Beteszem a hordozóba, mosolyog. Nem bánja a biztonsági övet. Nem ijed meg a kocsiajtó csapódásától, pedig erővel kell bevágni. Nem adtam meg az elsőbbséget és összetörtem a jobb oldalát, majd ha lesz pénzünk, megcsináltatjuk. Ezt mondjuk egy éve. Az úton csendben van, nézelődik, tetszenek neki a falevelek, a zene a rádióban. Lefékezek. Megjöttünk, mondom. Mosolyog. Fél négy, senki nincs a váróban. Bekopogok. Ha oltásra jöttem, akkor az a másik bejárat, mondja az asszisztens. Átmegyünk a másik épületszárnyba. Fertőtlenítő szag a váróban. A rendelő ajtaja nyitva. Elnézést kérek a késésért, a doktornő rosszallóan néz, időben jöttünk, csak rossz helyre, magyarázom, de így is rosszallóan néz. A gyerek mosolyog. Na, nem sokáig leszel ilyen jókedvű, mosolyog vissza az asszisztens. Tudom, hogy tapasztalatból beszél, de megharagszom rá, minek mondja. Levetkőztetem, az orvos megméri centire, kilóra, járatja, kúsztatja. Nem sír. Az orvos fölé hajol, az egyik kezében fertőtlenítő spré, a másikban fecskendő, a tű végén kibuggyan az oltóanyag. Most kapsz egy szurit, mondja. A gyerek rámosolyog. Égyik kezemmel ölelem, másikkal lefogom a karját, az orvos a lábát. Becsukom a szemem. Érzem a kezem alatt, hogy megfeszül, majd felvisít. Szorítom a szememet, hogy ki ne jöjjön a könny, az arcába hajolok, csitítom. Nagyon sír. Az orvos kihúzza a tűt, új fecskendőt vesz a kezébe, és a gyerek másik combjába szúrja. A gyerek újra felvisít, szorítom a szemem. Fel lehet öltöztetni, mondja az orvos. Az öltöztetéshez ki kell nyitnom a szemem, kiömlik a könny az arcomra. Borogassam az oltás helyét, folytatja az orvos, aztán este meg kell mérni a gyerek lázát, és háromnegyed germicid kúpot adni neki, ha harmincnyolc fölé megy. A rendelő nyitott ajtajában egy nő áll, az ölében kétéves forma kisgyerek szipog, ő már tudja, miért hozták. Igyekeznem kellene az öltöztetéssel, de én nem tudok sietni, ölelem az ordító kis testet. A szemem már száraz, de az orromból csorog a takony, a cuccaink szanaszét. Az asszisztens tanácstalanul néz, hogy segítsen-e, végül nem segít. Felöltöztetem a gyereket, megszívom az orrom, összeszedem a cuccokat, pelenka, hordozó, táska, egészségügyi kiskönyv. A váróban megszoptatom, addig abbahagyja a sírást, majd újrakezdi. Ringatom, duruzsolok a fülébe.

Az órát nézem, fél öt. Hallom, ahogy egy ajtó becsukódik. Felnézek, az orvos és az asszisztens végeztek, zárják a rendelőt, kifelé menet rám néznek sajnálkozón vagy lesajnálón, nem tudom. Berakom a gyereket a hordozóba, már csak nyöszörög. Nem érti, mi történt.  Holnapra elfelejti, mondja az orvos. Én nem, mondom. Egy hónap múlva újra jövünk.

2013. április 11., csütörtök

Kedd

Léptem észrevétlen a lélegzetemhez simul,
a patika neonfénye ütemesen villog.
Lyukacsos járdából kitüremkedő fűcsomók,
baktató macskák, szétmálló kutyaugatás.

Nyolctól ötig helyettesítettem a kollégámat,
és a véleményemet a jó válaszokkal.
Kifújom a levegőt, lépek, lélegzem, lépek, lélegzem,
megérkezek, fázom.

A gázláng hegye sárga ígéret,
a méz az üveg alján apró hála,
a kanálra gömbölyödik, a tejben megpihen.
Enyém a bélés a papucsban, a rádió hangja,
enyém a tér, amit a mozdulataim betöltenek,
a hold fénye a padlón.

2012. november 6., kedd

Alis volat propriis


A fülledt levegőben ritmust adott a mozdulatoknak  a varrógépek körbe-körbe járó hangja. A műszakvezető határozott léptekkel sétált a műhelyben. Jól ment az üzem ellenőrzés nélkül is, inkább babonából járt körbe. Ha éber a gazda, az ártó szellem elkerüli a házat, így tanulta még a nagyapjától, és hiába nem hitt sem a jó, sem az ártó szellemekben, a járkálás egyfajta biztonságot adott neki. A varrónők már megszokták, attól sem ijedtek meg, ha a férfi néha meg-megállt egyikük mellett és nézte, ahogy dolgozik.
Edit mellett egy ideje nem állt meg, pontosabban azóta nem, mióta minden héten nála töltött egy éjszakát. A nő főzött, vacsoráztak, aztán szeretkeztek. Nem beszéltek sokat. Másnap nem együtt mentek munkába, a férfi mindig hamarabb indult. Edit készült az estére: rendet rakott és kiszellőztette az ágyneműt. Desszertnek gránátalmát vett. Keze nyomán a piros gyümölcshús-gyöngyök nedvesen peregtek a tálba. Légyzizegést hallott. Bosszús lett, nem szerette a legyeket, de nem látta sehol, így sem leütni, sem kikergetni nem tudta. Kopogtak. A férfi sosem késett.
Másnap reggel Edit légyzizegésre ébredt. Nem volt kedve felkelni. Nem ébredt fel, amikor a férfi elment, és a vekker sem csörgött; szombat volt. A legyet figyelte, aki a gránátalma maradékain ült, majd az ablaküvegre szállt. Színjátszós szárnya meg-megrebbent, ahogy tisztogatta magát. Edit teljesen belefeledkezett az apró, pontos mozdulatokba. Próbálta elképzelni, milyen lehet ilyen pontosan kimért, törékeny mozdulatokkal élni. Közelebb hajolt. A légy nem repült el, bágyadtnak látszott a szokatlan melegtől. Az elektromos cserépkályha ontotta a meleget, a férfi tekerhette fel még hajnalban. Editnek úgy tűnt, a légy farkasszemet néz vele. A szomszéd öregasszony ingaórája tízet ütött. Felkapta a fejét, meglepődött, hogy észrevétlenül elszaladt a reggel, de nem kelt fel az ágyból. Elvette az ágy melletti kisasztalon lévő tányérból a maradék fél gránátalmát, és szemenként csipegette ki a belsejét. Eszébe jutott, hogy a férfi mesélte, közelről olyan a legyek szeme, mint egy apró elemekből kirakott, mesteri mozaik.
A nő végül lassú mozdulatokkal felkelt, de nem öltözött fel, hálóingben, mezítláb leült a csipkeverőhöz. Már előre ki volt készítve a minta, így kapta a férfitól. Akkor bizalmatlanul méregette, haszontalannak tartotta. Ha ránézett, mindig az jutott eszébe, amit egyszer egy regényben olvasott, hogy régen a kapitányok minden nap felsúroltatták a matrózokkal a fedélzetet, hogy keretet adjanak az időnek. Sokat gondolkozott rajta, de nem igazán értette. Az időnek nem volt kerete, az idő csak úgy telt, hattól kettőig vagy kettőtől tízig a varrodában. Ezen kívül csak takarítani járt a szomszéd öregasszonyhoz vagy bevásárolt neki, ahogy az eltartási szerződésben leírtak megkívánták. Az öregasszony lánya, aki Ausztriában élt, hálából neki ígérte a lakást. Edit nem tudta, mihez kezd majd vele, ha megörökli, minek neki még egy lakás, elajándékozni nincs kinek, ha pedig eladná, arra gondolt, nem tudna mit kezdeni a pénzzel. Esténként megfőzött magának, rendet rakott a lakásban, majd függetlenül attól, hánykor végzett, lefeküdt.
Ma viszont nem főzött, csak inni kelt fel az csipkeverő mellől, lenyűgözték saját mozdulatai, egyszer sem hibázott. Nem volt éhes. Néha, mikor a nyaka elfáradt a görnyedéstől, felemelte a fejét és megkereste szemével a legyet. Addig pásztázta a falakat, amíg meg nem találta, és csak nézte. Egy idő után mindig úgy tűnt neki, hogy a légy szembefordul vele és őt nézi.Vasárnap folytatta a csipkeverést. Nem tudta, mire lesz jó, ami készül, már nem volt divat a csipke, nem is lett volna hova felvennie. Nem járt sehova, nem szerette a társaságot, csak a férfiét, akit lekötött a munka és a családja. Nem is kérte, hogy találkozzanak gyakrabban, tudomásul vette.
Hétfőn Edit kelletlenül ment dolgozni, munka után a szokásosnál gyorsabban végzett az öregasszonynál, aztán hazament. A legyet az ablakpárkányon találta, a hátán feküdt, lábai az égnek meredtek. Edit nem nyúlt hozzá, folytatta a csipkeverést. Éjfélre már látszott, hogy a csipke szárnyakat formáz. Másnap reggel, műszakkezdéskor nem volt spulni a gépen, így jelezte a férfi, hogy este érkezik. Munka után Edit átnézett az öregasszonyhoz, akinek nem volt semmire szüksége, ezért hazament készülődni. Kinyitotta az ablakot. Egyébként nem szellőztetett a szobában, szerette megőrizni a közös éjszaka illatát. Kicsit tartott tőle, hogy a légy tetemét leviszi a huzat az ablakpárkányról, nem tudta, miért, de ezt nem akarta, viszont a szokásához hozzátartozott, hogy kiszellőztesse az ágyneműt. Megfürdött, megfésülködött. Kopogtak az ajtón. A férfi soha nem késett.
Reggel, amikor Edit kinyitotta a szemét, már tudta, hogy a férfi elment. Szemével a legyet kereste az ablakpárkányon, de már nem volt ott. Szétnézett a szobában, végül a földön látta meg, szétkenődve a parkettán. Biztos mégis lesodorta a huzat, a férfi meg rálépett. Edit nem készülődött, nem reggelizett, nem öltözött fel, és nem indult el munkába. Visszaült a csipkeverőhöz. Délre készen voltak a szárnyak. Lehúzta párnájáról a huzatot, kivágott belőle két hosszabb csíkot, végeit hozzávarrta a szárnyakhoz, az így kapott pántokkal hátára vette, kinyitotta az ablakot, és fellépett a párkányra.