Softshell

Megjelent a Litera Szabadnapló rovatában 2014. szeptember 10-én

Bedobtak egy akciós katalógust, a címlapon softshell dzsekit hirdetnek, szél- és vízálló, egy réteg, de tartja a meleget. Másnap reggel elmegyek, hogy megvegyem.

A boltban nincs tömeg, pedig az ilyen akcióknál alig lehet megmozdulni a sorok között, csak pár darabot hoznak az árukból, hamar elfogynak. Régen diszkontnak hívtuk az ilyen boltot, mindent lehet benne kapni, főleg élelmiszereket és szezonális árukat, alkalmanként sportfelszerelést, ruhát és elektronikai eszközöket. A gyerek nyugodtan nézelődik a gurulós kocsiban, kezébe adtam egy csomag száraztésztát, élvezi, ahogy recseg a fólia. A kabátok becsomagolva sorakoznak egy mély fémketrecben, van zöld és kék. Mindkettőt felpróbálom, egyiket a másik után, előbb a zöldet, aztán a kéket, aztán megint a zöldet és megint a kéket. Egy nő eltolja mellettem a kocsiját, és megjegyzi, hogy szerinte a kék jobb, azzal meg lehet jelenni. Nem megjelenni akarok benne, hanem boltba, játszótérre, városba menni, mondom, egy softshell dzsekiben nem lesz elegáns antrém, akármelyik színt választom, gondolom, de közben nem tudok dönteni. A zöld vidámabb, a kék jobban áll. Próbálgatom egyiket a másik után, sétálgatok bennük, elmegyek a hűtőpultig, veszek tejet, felvágottat. A kabát jó meleg, ez most a zöld, vajon elég meleg-e a kék is. Tudom, hogy ugyanolyan anyagból van, de felveszem azt is, visszamegyek a hűtőpultig, veszek vajat. Ez is elég meleg. Elképzelem, ahogy tolom a babakocsit a kék kabátban, aztán a zöldben, a zöldtől jobb kedvem lesz.  A gyerek nyűgösködik, ilyenkor már aludni szokott. Ölbe veszem, megnyugszik. A kéket visszateszem a többi közé, elindulunk a pénztárhoz. Már mi következünk, amikor észreveszem, hogy a kabát varráshibás. Visszaszaladok, a gyerek a kezemben, fél kézzel túrok egy másik zöldet, a kezembe akad a kék, amit visszatettem. Visszateszem a zöldet, elindulok a kékkel, aztán visszafordulok, akkor is a zöld kell. Ez nem varráshibás. Fizetünk. 

Otthon levágom a kabátról a címkét, kiakasztom az előszobába. Szeretném, ha már hideg lenne és felvehetném. Megsimogatom, kicsit fényes anyag, nagyon szép. Hirtelen rosszkedvem lesz, mi van, ha mégis a kéket kellett volna. Elaltatom a gyereket. Délután átjön egy barátnőm, elmesélem neki, hogy reggel mennyit vacilláltam azon, hogy melyik kabátot válasszam, figyelem, hogy észreveszi-e, hogy erőltetett a nevetésem. Nem veszi észre, a szavamba vág: képzeld, hogy jártam, a múltkor fekete táskát akartam venni, de nem figyelek. A gyerek a táskája pántját rágja. A barátnőm megissza a teáját, hazamegy. Felveszem a kabátot, mintha indulnék valahova, aztán leülök a gyerek mellé. Játszunk. Csörög a telefon, a demens nagybátyám Bostonból, be van állítva a csipogóján, hogy havonta egyszer hívjon fel. Miközben beszélünk, néha elfelejti, ki vagyok. A rövid lejáratú memóriaegységem nem működik sajnos, mondja. Régi történeteket mesél, azokra jobban emlékszik, például hogy egyszer, még az ötvenes években volt egy házassági krízisük a feleségével, elmentek párterápiába, és azóta jól vannak. Melegem van a kabátban, de nem tudom levenni, egyik kezemben a telefon, másikban a gyerek. Befejezzük a beszélgetést, leveszem a kabátot. Megfürdetem a gyereket, rugdos a lábával, minden tiszta víz lesz. Ha most rajtam lenne a dzseki, én nem lennék vizes, gondolom. Megszoptatom, közben rugdos, mintha még mindig a vízben lenne, le kell fognom a lábát. Így meg nem akar enni, elengedem a lábát, aztán megint lefogom, mégsem hagyhatom, ez már fáj. Elengedem, lefogom, elengedem, lefogom. Elfárad. Beteszem a kiságyba, dünnyög, forgolódik, lassan elalszik. 

Kimegyek az előszobába, felveszem a kabátot, de nem lesz tőle jobb kedvem, most már biztos vagyok benne, hogy a kéket kellett volna. Húsz perc múlva zár a bolt, még odaérek.