2016. szeptember 1., csütörtök

Elmennék Kelenföldig

Megjelent a Litera Szabadnapló rovatában 2014. szeptember 12-én

Ma elmegyek ajándékot venni, anyám vigyáz a gyerekre. Veszek egy pár fülbevalót az elsőáldozó keresztlányomnak, és egy párat magamnak, de ez utóbbiról nem beszélhetek. Milyen dolog az, hogy valaki arany fülbevalót vesz magának hétköznap délután. Nézegetem magam hazafelé a buszablakban. Nem nagyon látszik a homályos üvegben, alig csillog, ezért az öröm is kisebb, ahogy illik. Nem szabad nagyon örülnöm, gondolom. Gyűjtögetem a szorongást, mintha azzal meg lehetne előzni egy nagyobb bajt.

Mosnom, pakolnom kellene, holnap utazunk, de én félóráig ékszereket válogattam. Az első hosszú út kisgyerekkel, félek tőle. Hazafelé az anyám névnapjára vett könyvet olvasom, átadtam neki aztán kölcsönkértem. Legszívesebben elmennék a busszal Kelenföldig meg vissza, addig talán a könyv végére is érnék, de nem mehetek el Kelenföldig, haza kell mennem a gyerekhez. Leszállok. Még van tizenöt percem a következő szoptatásig, beugrom a szoliba. Csorog a fenekemen a víz, mintha edzenék. Mintha vezekelnék. A ház tövében az a húsos levelű növény virágzik, aminek ha meglazítjuk a felső rétegét és belefújunk a résbe, béka lesz. Ezt mondta Enikő, nagyapámék szomszédjának unokája. Sok levelet meglazítottunk, de mind elszakadt, nem tudtunk békát csinálni, nagyon csalódott voltam.

Megérkezem, még mindig csorog a fenekemen a víz. Viszket a szemem, fáradt vagyok. A gyerek a pelenkás zacskóval játszik. A zacskót nézem. Olyan nett ábrával illusztrálják, mennyire nedvszívó a pelenka, hogy az ember mindjárt magabiztosabb lesz tőle. Éjszakai védelem, újrazárható tépőzár, mi baj lehetne? Ránézek a gyerekre, ezer baj lehet. Végigordítja az utat, folyton meg kell állni, elkésünk. Besokall az emberektől, a melegtől. Megint nem fogom tudni elaltatni, megint beáll a hátam. Megbánom, hogy elindultunk. Rossz emberek vagyunk, hogy egy ilyen kisgyereket utaztatunk, mondom anyámnak, és már sírok. A táskájában turkál, megáll a keze a levegőben. Miért lennétek rosszak? Mert önző vagyok, ezt mondtad. Amikor Alsóbélatelepen nyaraltunk, és feldíszítettem a biciklimet azokkal a fehér virágokkal. Sietni kellett volna hazafelé, nem a virággal szórakozni, mert Sanyiékat vártuk vacsorára. De én nem siettem eléggé, aztán mikor megjöttek, inkább kimentem a kertbe játszani. Meg amikor nem akartam elvinni az öcsémet vonatot nézni. Mondtam neked, hogy a vonatok unalmasak és ritkán járnak, sokat kell rájuk várni és hamar elmennek, erre azt felelted, önző vagyok. Mennyit imádkoztam, hogy legyen egy testvérem, akkor biztos nem lennék önző, azt mondta a szomszéd néni, hogy a testvéreknek mindenben osztozniuk kell, nem lehetnek önzők. De amikor lett testvérem, nem akartam vele elmenni vonatot nézni. Éjszakánként nem tudok aludni, nem pihenhetek, mert a gyereknek mindjárt szüksége lesz rám, annyira nyomaszt, hogy el kell mennem tőle, ki a lakásból, alig várom, hogy legyen bármi, ami miatt elmehetek. Sajnálom, néz rám anyám, tudom, hogy mondtam olyanokat, amiket nem kellett volna. Tudom, megbeszéltük ezt már, nem akartam felhánytorgatni, mondom.

Várom az érzést, hogy melegem lesz, mert önző vagyok, amiért ez felhoztam, de még sincs melegem. Hűvösnek érzem a szobát, ahogy ott fekszem a földön a gyerek mellett. Elunta a pelenkás zacskót, a fülemet nézi, csillog a kő a fülbevalómban.