Fákat

Ne vágjátok ki a fákat - kértük délután.
Sokan voltunk: gyerekkel, egyedül,
kutyával, kamerákkal,
fiatalok, hajléktalanok.
Sorfalat álltak a rendőrök.
A fiam kiabált: Kivágjuk a fákat!
Nem kollaboráns, csak két éves, mondom a többieknek.
Nem veszik zokon.
Az egyik nő kendőt terít le,
játékokat vesz elő és krétákat,
köré gyűlnek a gyerekek.
Az egyiknek szakadás a pólóján,
mindegyikkel ezt csinálja,
szereti, ha befúj neki a szél, mondja az anyja.
Van, aki hónapok óta itt lakik,
van, aki minden nap eljön,
van, aki kerékpárlakattal a fákhoz láncolja magát.
De nekünk mennünk kell, vacsoraidő van.
Beszélnek a megafonba. Énekelnek. Fújolnak.
Az egyik rendőr kilép a sorfalból,
megtartja a biciklimet, amíg bekötöm a gyereket az ülésbe.
Mosolyog. Integetünk.
Másnapra eltűnnek a rendőrök és a többiek,
munkagépek jönnek, a fiam, ha látná, tapsikolna.
Kivágják a fákat.

Vehetnék egy táskát

A bírónőt várjuk. Már egyszer kinézett, de az arcunkat látva elment kávézni, hogy addig még nyugodtan meggondolhatjuk magunkat. A kezemen még mindig látszik a heg, amit a gyűrű karcolt, amikor beakadt a székbe, ahogy a macska után nyúltam. Nem értem, hogy lehet, hogy a gyűrű megsárgult, miért kopott le a ródium réteg, ha nyolc hónapja nem is hordom. Most sincs rajtam, csak eszembe jutott a heg miatt, és megnéztem az ékszerdobozomban. A bírónő visszajön, bemegyünk. Nem emlékszem a kérdésekre, csak a statisztikai jellegűekre, mint például hogy diplomások vagyunk-e. Azok, mondjuk. Eszembe jut, hogy a két tanszék, ahol a diplomáinkat szereztük, szomszédosak egymással, de ez statisztikailag nem fontos, ezért nem mondom. Kilépünk a teremből. Majdnem nekimegyek valakinek, felnézek: egy volt osztálytársam. Jogot végzett. Gimiben öt napig jártunk. Meglepetésemben szia helyett véletlenül azt mondom, baszki. Aztán hogy bocsánat, szia. Elmegyek. Sétálok lassan, aztán gyorsan, próbálgatom, hogy jobb. Sehogy. Vehetnék magamnak egy táskát vigasztalásképpen vagy legalább egy üveg bort, gondolom, de semmit nem veszek.

Otthon a mozdulatban

Nyitva van az aranykapu, csabujjatok rajta - énekeltem, és nem gondolkoztam azon, hogy mit jelent a csabulni. A lényeg az volt, hogy minél szebb kaput tartsunk, és erősen csapjuk le a karunkat ott, hogy “leszakadt a pajta”, hogy aztán a bentmaradtamacska megrekedjen, és ő vegye át az egyik kaput tartó helyét. Otthon voltam a mozdulatban, kaput tartani volt a legjobb, szépen kellett, magasra emelt, íves karral.

Aztán az iskolában is kellett kaput tartani nyelvtan órán, az bújhatott át rajta, aki jól felelt Irénke néni kérdéseire. Eddig egyszer sem bújtam át rajta, mert azon gondolkoztam, sokkal jobb lenne tartani a kaput szép íves karral, és ha tudtam volna, hogy erre kell a két önként jelentkező, biztos felnyújtom a kezem. Irénke néni azt kérte, mondjunk olyan szavakat, aminek a közepén gy betű van. Hirtelen felszaladt a kezem, és mondtam, hogy kagyló. Irénke néni bólintott, átbújtam a kapun, aztán lassan, elégedetten sétáltam vissza a helyemre. Berci, aki szerelmes volt belém, felnyújtotta a kezét, és mondta, hogy magyar, Irénke néni megdicsérte, milyen szép, és Berci is átbújhatott a kapun.

Este, elalvás előtt, a sárga búrás, fojtott fényű lámpába meredtem, és elképzeltem, ahogy Irénke néni a kagylóra mondja, hogy nagyon szép, a magyarra meg csak bólint. A kagyló sokkal szebb, mint a magyar, csillog a belseje.

Nagymamának is volt ilyen fröccsöntött búrájú éjjelilámpája, csak pirosban. Amikor nála aludtam, a piros fényen át néztem, ahogy a dunnát ránctalan, puffasztott négyszögbe rendezi az ágyon, felhajtja a jobb sarkát, leül a lepedőre, otthonos mozdulattal keresztet vet a párnára, és elmond két imát, amiből én csak egyet tudtam, azt is csak félig. Azt reméltem, hogyha eleget járok templomba, akkor majd én is otthonra találok a tiszta mozdulatokban, de sosem tanultam meg rendesen az imákat. Untam őket. A templomban a tömjénillatot szerettem, az első pár percben, amíg meg nem szokta az orrom, élveztem a misét. Aztán csak ültem és mindenféléket gondoltam. Egyszer az jutott eszembe, hogy vajon miért nem szeretem a pingvineket. Akinek harminckettes lába van, azok általában szeretik őket, de engem idegesített, hogy olyan instabilak, amikor járnak. Ha valaki elkapná azt a pillanatot, amikor a testsúly csak az egyik lábukon van, egy ujjal is felboríthatná őket. Amikor erre gondoltam, nevetnem kellett. Persze csak halkan. Aztán eszembe jutott, hogy mégsem olyan rossz a pingvin, mert nővérem férje sokszor játszotta azt velem, hogy ráállított a saját lábára, átkarolt a hónom alatt, és ahogy emelte a lábát, az enyém is emelkedett vele. Arra gondoltam, ha egyszer gyerekem lesz, megmondom az apjának, csináljon vele is pingvinjárást. Felnéztem. Még sok volt hátra a miséből.

Hogy a fiam se féljen

Az udvar egyik fele kiszámítható,

egyenes kockákkal van lekövezve.

Rendesen megcsinálták, síkban vannak, 

nem mozog egyik sem. 

Én sem mozdulok, 

csak állok itt,

pedig el fogok késni megint.

Tegnap a busszal volt gond,

de tényleg,

viszont ma nem mondhatom ezt.

Lenézek a piros harisnyámra,

ez valaki más lába.

A cipő az enyém, ki van szakadva.

Az udvar másik oldalán

össze-vissza nő a fű, gyomok, tulipán.

Későn érünk haza az OBI-ból.

Szállnak az alkonyi felhők, énekli a fiam,

majd abbahagyja.

Sírni fogok, ha oda kell adnom a kapát, mondja, 

de nem sír, csak lefekvéskor, valami teljesen más miatt.

Én meg majd reggel.

A kezembe adja a kapát,

belevájom a földbe,

göröngyök,

üvegdarabok fordulnak ki,

és még giliszták,

pókok,

cserebogár pajorok.

Most először nem félek ezektől,

muszáj, gondolom, hogy a fiam se féljen.

Jó szaga van a földnek.

Árvácskát ültetünk, 

olcsón adtak sokat.