Nyitva van az aranykapu, csabujjatok rajta - énekeltem, és nem gondolkoztam azon, hogy mit jelent a csabulni. A lényeg az volt, hogy minél szebb kaput tartsunk, és erősen csapjuk le a karunkat ott, hogy “leszakadt a pajta”, hogy aztán a bentmaradtamacska megrekedjen, és ő vegye át az egyik kaput tartó helyét. Otthon voltam a mozdulatban, kaput tartani volt a legjobb, szépen kellett, magasra emelt, íves karral.
Aztán az iskolában is kellett kaput tartani nyelvtan órán, az bújhatott át rajta, aki jól felelt Irénke néni kérdéseire. Eddig egyszer sem bújtam át rajta, mert azon gondolkoztam, sokkal jobb lenne tartani a kaput szép íves karral, és ha tudtam volna, hogy erre kell a két önként jelentkező, biztos felnyújtom a kezem. Irénke néni azt kérte, mondjunk olyan szavakat, aminek a közepén gy betű van. Hirtelen felszaladt a kezem, és mondtam, hogy kagyló. Irénke néni bólintott, átbújtam a kapun, aztán lassan, elégedetten sétáltam vissza a helyemre. Berci, aki szerelmes volt belém, felnyújtotta a kezét, és mondta, hogy magyar, Irénke néni megdicsérte, milyen szép, és Berci is átbújhatott a kapun.
Este, elalvás előtt, a sárga búrás, fojtott fényű lámpába meredtem, és elképzeltem, ahogy Irénke néni a kagylóra mondja, hogy nagyon szép, a magyarra meg csak bólint. A kagyló sokkal szebb, mint a magyar, csillog a belseje.
Nagymamának is volt ilyen fröccsöntött búrájú éjjelilámpája, csak pirosban. Amikor nála aludtam, a piros fényen át néztem, ahogy a dunnát ránctalan, puffasztott négyszögbe rendezi az ágyon, felhajtja a jobb sarkát, leül a lepedőre, otthonos mozdulattal keresztet vet a párnára, és elmond két imát, amiből én csak egyet tudtam, azt is csak félig. Azt reméltem, hogyha eleget járok templomba, akkor majd én is otthonra találok a tiszta mozdulatokban, de sosem tanultam meg rendesen az imákat. Untam őket. A templomban a tömjénillatot szerettem, az első pár percben, amíg meg nem szokta az orrom, élveztem a misét. Aztán csak ültem és mindenféléket gondoltam. Egyszer az jutott eszembe, hogy vajon miért nem szeretem a pingvineket. Akinek harminckettes lába van, azok általában szeretik őket, de engem idegesített, hogy olyan instabilak, amikor járnak. Ha valaki elkapná azt a pillanatot, amikor a testsúly csak az egyik lábukon van, egy ujjal is felboríthatná őket. Amikor erre gondoltam, nevetnem kellett. Persze csak halkan. Aztán eszembe jutott, hogy mégsem olyan rossz a pingvin, mert nővérem férje sokszor játszotta azt velem, hogy ráállított a saját lábára, átkarolt a hónom alatt, és ahogy emelte a lábát, az enyém is emelkedett vele. Arra gondoltam, ha egyszer gyerekem lesz, megmondom az apjának, csináljon vele is pingvinjárást. Felnéztem. Még sok volt hátra a miséből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése