Jegenyék

Megjelent a Nyugat Most 2012 áprilisi számában

A férfi jól ismerte az erdei utakat. Szél dúdolt a hajában, madárszóra vette a levegőt.

Jó darabot bejárt már, amikor azt érezte, elfáradt. Legkedvesebb helyén, egy jegenyék karikázta tisztáson állt. Lefeküdt a nyárillatú fűbe, elálmélkodott a hangyák fegyelmezett járásán, megfigyelte gondosan kitaposott ösvényeiket, és arra gondolt: milyen jó lenne úgy ismerni az állatok csapásait, mint a város utcáit. Erdei térképet készítene, nem riasztaná meg többet az őzeket, kitérne a méhek légifolyosói elől, elgördítené a kavicsokat és a faágakat a hangyák útjából.Az erdő elválaszthatatlan részeként lélegzett, úgy érezte, feloldódik a napmelegben és a földbe olvad. Levélsuhogásra ébredt. Karjai mereven nyújtóztak felfelé Fura pózban aludtam el, gondolta. Kinyitotta a szemét, és elszédült abba, amit látott. Hiszen nem is fekszik, hanem áll! Lépni próbált, de nem mozdult a lába. Lenézett és látta, hogy lábai helyén gyökerek nőttek. 

- Neked aztán földbe gyökerezett a lábad - sodort a szél egy hangot felé, de senkit sem látott. – Itt vagyok, szomszéd – integetett egy jegenye jobbról. Ne ijedj meg. Ha jól csinálod, mindent látsz, amit pedig nem, azt elmondják neked. Ahányféle madár, annyi mindent tud, ahányféle bogár, annyifelé jár. Adj nekik árnyékot és szállást, és elnyered a bizalmukat. Ne félj, én is így kezdem. Azelőtt erdőkerülő voltam, magányos, mint a napba kiáltott szó. Aztán egy délután ezen a tisztáson aludtam el, és jegenyeként ébredtem. Jobbra tőled a kerületi díjbeszedő ágaskodik az ég felé, de mióta fává változott, nem hajlandó megszólalni. Szabálykövető jószág, ezért úgy tudja, a fák nem beszélnek. Meglátod, nem rosszabb, mint embernek lenni.