Dedikálás

Az író, a költő és az irodalmár a könyvesbolt közepén, egy átlátszó plexiasztalnál ülnek. A dedikálás félidejében járnak. Körülöttük senki, távolabb óvatosan oldalgó vásárlók mintha azon gondolkodnának, melyiket vegyék, a kemény borításút háromezer-négykilencvenért vagy a tavalyi kiadást kettőezer-kilenckilencvenért. Vagy az is lehet, hogy nem tudják, melyikük kicsoda a három alak közül, ezért köröznek olyan óvatosan, és nem mernek közelebb menni hozzájuk, félnek, kiderül tudatlanságuk. Pedig jó lenne egy dedikált könyv, feltéve, hogy jó könyv. Nem, most nem lapozhatnak bele. Lehet, hogy megjegyzik a kötet címét, és majd belenéznek máskor, amikor nem nincsenek itt a szerzők.

A három férfi a plexiasztalnál láthatóan feszeng. Ezelőtt volt, hogy húsz, sőt ötven példányt is aláírtak, most meg sehol senki, mondja egyik a másiknak. Nézegetik az asztalra stószólt köteteiket, jól sikerültek, veszik is őket, de most, hogy dedikálás van, mégsem megy közelebb senki. Nincsenek habókosan öltözve, inkább hétköznapian, nem mosdatlanok, nem másnaposak. Az egyikük azt mormolja, van nála egy kis fű, majd elszívják utána.

Fiatal nő magabiztos pirosban, de bizonytalan fekete léptekkel indul az asztal felé. Megnézegeti a polcon lévő könyveket, mintha arra játszana, hogy tovább tartson odaérni. Addig köröz, amíg a költő odaint a szemével, hogy menjen oda. A nő azt hitte, felolvasóval egybekötött dedikálás lesz, hogy sokan lesznek, és elveszhet a tömegben, és majd utána beszélnek pár szót. A költő a nő anyjának volt osztálytársa. Mindenki engem nézi, gondolja a nő, ahogy odamegy az asztalhoz, pedig a vásárlók fel sem emelik a fejüket. A nő köszön, bemutatkozik a másik két férfinak, leül az asztalhoz.

- Mondj valami jó hírt - kezdi a költő.

- Nem fagy le az út, lehet nem is ónos ez az eső.

- Az jó. Meg még?

- Mindjárt véget ér a fizetős időszak a parkolózónában.

Senki nem tud erre mit mondani, a csend olyan vastag köztük, mint a jég a fagyasztóládán, ez jut a nő eszébe, múlt héten próbálta lekaparni, de sehogy se ment. Ezt most nagyon elrontom, gondolja. Próbálja elképzelni, hogy kandalló van a ruhája alatt, a lángokból kicsapó kis szikrák frappáns mondatokat pattintanak, de mire kifújja a levegőt, feladja, ez nem megy. Legyél már szimpatikus, ha már ilyen szépen felöltöztél, most mondd el, hogy te is írsz, hogy már lehozták két szövegedet, igaz, hogy online, de nívós oldalon – mondja magának. De nem szólal meg. Beleiszik a költő poharába, aztán rájön, hogy nem az övé, hirtelen mozdulattal visszarakja a poharat az asztalra, ami nagyot csattan a plexin. Aztán a földet nézi, valami mozog picit feljebb, az író keze, ahogy vakarja a lábszárát, ott, ahol a zokni gumija megviszkettetni a bőrt, a nő nézi, az író zavarba jön. Ennél már nem lehet rosszabb, gondolja a nő, kínjában felnevet, egy nyálbuborék landol az átlátszó plexiasztalon. Már nem tud hová nézni, csak a szemükbe, az irodalmáré kék, az íróé barna, kunkori szempillákkal, a harmadik szempárt már ismeri. Végre elmosolyodik. Feláll, kér mindegyikőjüktől egy könyvet, kifizeti, aztán elfelejti aláíratni, de ez már csak otthon jut eszébe.