Jegyesség

Megmondom, rám most csak várni lehet,
nézni, hogy távozik a lehelet
a takaró alól, majd emelkedik megint,
a zöld szövet széle meglebben és kitekint
egy szakadt plüssállat, nem tudod mi maradt
miután kis vatelinszíve kiszakadt.
Szerelmet, kegyelmet, s mindent, mi jó falat
felzabál türelmetlen szabad akarat.

Zöld takaró alatt plüsspuha lehelet,
suttogom: rám várni csak titokban lehet,
amíg a vöröslő, el nem félt félelmek
igazi időtlen otthonra nem lelnek.
Ötvenöt négyzetméter süppedős kétely
stabil sziget benne a bánat, ne szégyellj,
mondja fesztelenül, szepegj, itt maradok
amíg akarod, mindenkit megharapok.

Lépj távolabb, lovag
nincs semmi engedmény,
szétrágnak a fogak,
életed menteném.
Úgy menj el, hogy közben
hagyd nekem itt magad
emlékem bőrödben,
bennem minden szavad.

A félelem kertjében szörnyetegek nőnek,
a takarón kívüli tájakon lőnek.
Semmibe oltott körkörös vágyakat
lobbant fel majd hamvaszt el minden pillanat.
A zöld bolyhok alatt enyém csak az idő,
megvárja amíg a szakadék összenő.
Hitem üveggolyó, gurítom, megtalál
benne egy üzenet: valaki hazavár.

A nyugalom kertjében, a takaró alatt,
az el nem félt félelmek lassan megnyugszanak.
Valaki erre jár, ismerős az ének,
egyre közelebb jön, kinézek, nem félek.
Fura figura jön páncélban, egy falat
türelmet majszol, és azt mondja itt marad. 
A takaró tetején, az öröm kertjében,
ketten ülnek szelíd akarat csendjében.